A velünk élő kommunisták

November 4-e van, nemzeti gyásznap. 1956-ban ekkor ért véget a legszebb magyar álom, a szabad Magyarország egyik leghősiesebb fellángolása. A Corvin közben, a Széna téren, a Tűzoltó utcában, Csepelen és Dunaújvárosban még tartották magukat a hősök pár napig, de ők sem tudták feltartóztatni a Szovjetuniót, amely mindent megtett azért, hogy magyarországi szövetségeseit hatalomban tartsa; amely tizenhat hadosztállyal és kétezer harckocsival végül megszállta  Magyarországot, és további három évtizedre ismét eltiporta a magyar szabadságot. A Forgószél hadművelet sikerrel végződött, és Kádár János november 7-én megérkezett a Parlamenthez. Ezt követően megkezdődött a megtorlás, amely csaknem négyszáz ember kivégzésével, több tízezer magyar bebörtönzésével és internálásával járt.

Napokkal ezelőtt egy latin-amerikai csoport vendégeskedett a magyar fővárosban, amelytől nem áll távol a politika. Budapesti programjuk a Terror Háza Múzeummal kezdődött, ahol jól érthető és átérezhető módon kaphattak képet arról a két totalitárius rendszerről, amelyet szüleinknek, nagy- és dédszüleinknek kellett elszenvedniük. Az időben hozzánk közelebb álló kommunista rezsim fenntartói, haszonélvezői és az általuk kiválasztott és kinevelt örököseik ma is közöttünk élnek, és ismét a hatalomba igyekeznek. Hogy az említett latin-amerikai csoport éppen a Terror Házában kezdte magyarországi látogatását, annak több oka volt. Egyrészt a közelmúlt ismerete nélkül érthetetlen a mai magyar közélet és politika, és könnyen eshet valaki a kommunista nómenklatúra valóságmagyarázatának csapdájába. Ez persze csak tájékozatlanság esetén mentség, a tudatos pártérdekeket szolgáló hazugságra nem (például Tavares, Sargentini, LIBE bizottság stb.). De a múzeumi látogatás után az is szembeötlő lehet, hogy a náci bűnök – helyesen –tanított és elbeszélt bűnök, amelyek nemcsak büntetést vontak maguk után, hanem általános közmegegyezést is elutasításukban és megismételhetetlenségükben, a kommunizmusról viszont mindez nem mondható el. A kommunista bűnöket nem követte büntetés, s ami még tragikusabb, hogy a kommunista bűnöket nyugaton folyamatosan mosdatják, bagatellizálják, és nem képezik a történeti tudat részét. (Ennek megváltoztatása nagy missziója a közép-európai országoknak.) A kommunizmus, köszöni szépen, jól van, él és virul. A kommunisták sikeresen tudták átmenteni gazdasági, kulturális és médiabefolyásukat a rendszer bukása után az utódállamokban, nyugaton pedig a kommunista erők sikerrel maszkírozták át magukat haladókká, hogy Gramsci tanainak megfelelően nagy léptekkel uralják le a kultúrát és a közbeszédet.

A latin-amerikai országok fejlődése sem egyszerű történet, de a Terror Házában még ők is láttak olyat, amin meg tudtak lepődni. Ilyen volt, amikor az ÁVH-tablónál az idegenvezető azt elemezte, hogy a nürnbergi perekkel ellentétben a kommunista elnyomóknak, keretlegényeknek semmilyen elszámoltatással nem kellett szembenézniük, sőt a rendszerváltás után jó nyugdíjjal élhettek boldog időskort, illetve az is, hogyan telepítettek ki embereket csak azért, hogy a kommunista elit beköltözhessen 
a házukba, ahol utódai azóta is élnek. Azt már csak pironkodva mertem hozzátenni, hogy bizony harminc évvel a rendszerváltoztatás után is úgy néz ki a magyar politika, hogy a régi kommunista elitet képviselők küzdenek a nemzeti erőkkel. Az ellenzék legfőbb vezetője egy házaspár, amely egy zsidó tulajdonosától a kommunisták által államosított családi villában él, a feleség az ötvenhat utáni megtorlások egyik motorjának, a kommunista diktatúra egyik vezetőjének az unokája, aki semmiben nem határolódott el a nagyapjától, a férj pedig egykor a Kommunista Ifjúsági Szervezet egyik vezetője, befolyásánál fogva a privatizáció egyik nyertese, nem mellesleg bukott miniszterelnök. S ők hirdetik magukat a jogállam és az emberi jogok legnagyobb védőinek, miközben azt az elitet képviselik, amelyről már annyiszor hitte ez az ország, hogy leváltotta.