Hihetünk-e egy muszlimnak?

Most, hogy kezükben a kormányrúd, de a nemzet­közi legitimitás és a kormányzáshoz szükséges pénz hiányzik, a tálibok fűt-fát ígérnek a világnak. De lehet-e hinni a cukiskodó iszlamistáknak? Éberség, takijja a láthatáron! A „titkos tan” nyugati közbeszédben bevett definíciója szerint ugyanis a muszlimok hazudhatnak a „hitetleneknek”, meg­téveszthetik őket, amíg kellőképp meg nem erősödnek ahhoz, hogy felülkerekedjenek Allah dicsőségére.

De mi is a takijja? Ha a könyvtárakban és az interneten elérhető muszlim diskurzusoknak hinni lehet, az érintettek egészen mást értenek alatta, mint mi. A tant ugyanis csak az iszlám világ tíz százalékát lefedő síiták körében fogadják el, az ő vallástudóik az időről időre fellángoló üldöztetések miatt olyan értelmezéseket dolgoztak ki, amelyek szerint a hívő életveszély esetén, de csakis akkor látszólag megtagadhatja a hitét. A 13. században az Abbászida Kalifátus vallási és politikai belharcai nyomán a szunnita radikalizmus ősatyja, Ibn Tajmijja épp a takijjára hivatkozva minősítette megbízhatatlannak a síitákat, érvelése pedig máig visszhangzik a síitaellenes szunnita diskurzusokban.

A jellemzően többséget adó szunnita iszlám tanaiból hiányzik a takijja. Persze a sok ezer fontos vallástudó között volt közel egy tucat, aki egyes prófétai hadíszokból kiindulva elfogadhatónak minősítette az életmentő hazugságot. Ezzel együtt a muszlim, pláne a közel-keleti társadalmi és politikai kultúrában a hazugság és megtévesztés, mint bárhol a világon, nagyon is világi célokat szolgál, és nincs vallási köntösbe bújtatva.

Persze Mohamed sem volt szent: Szun-céhez, Machiavellihez vagy Hobbeshoz hasonlóan az iszlám prófétája is elfogadhatónak tartotta az ellenség megtévesztését háború idején. Az első, aki ezt békeidőkben is legitimnek vélte, Oszáma bin Láden volt, így a terroristák, gerillák és partizánok által mindig is használt taktika vallási köntöst kapott. Álláspontját a mértékadó vallástudók válaszra sem méltatták, vagy iszlámellenes újításnak, bidának minősítették.

A Nyugatot 2001. szeptember 11-e után ismertették meg a takijja mára elterjedt definíciójával olyan amerikai gondolkodók, mint a hivatásos apokalipszisváró Joel Richardson, a blogger-újságíró Robert Spencer vagy az Oszáma bin Ládenhez hasonlóan műszaki értelmiségi Bill Warner. Ők a „titkos tanra” hivatkozva minősítettek minden muszlimot potenciális veszélyforrásnak. Általuk jutott el a gondolat az integrációs kudarcoktól és terrortámadásoktól tépázott Európába, ahol a náci és rasszista bélyeget lemosni kívánó politikai erők a bevándorlás kulturális és etnikai vonatkozásait figyelmen kívül hagyva immár egyre inkább a vallási, ideológiai vetületre kezdtek koncentrálni, felélesztve a régi toposzt, amely szerint egy bizonyos csoport a vallási tanai miatt alkalmatlan a párbeszédre, pláne az együttélésre. Mert a kérdés tényleg életbe vágó: lehet-e bízni az Európai Unió immár húszmillió polgárának lojalitásában, vagy előbb vagy utóbb eljön a pillanat, amikor a takijjázó tömegek levetik álarcukat, és Szauron seregeként özönlenek ki a no-go zónákból, hogy rabigába hajtsák a naiv gyaurokat?

Az európai muszlimok belső diskurzusait követve úgy tűnik, hogy utóbbihoz még az kellene, hogy az érintettek belharcaikat, egymás iránti ellenszenvüket, gazdasági érdekellentéteiket, etnikai, vallási és egyéb különbségeiket félretéve kialakítsanak valamiféle közös identitást, majd az élükre álló radikális vallástudók átvegyék a takijjának a Richardson, Spencer, Warner és társaik által elképzelt tanát. Addig is a muszlim polgároknak, politikusoknak és vallástudóknak, ahogy bárki másnak se, nincs szükségük titkos tanokra ahhoz, hogy megtagadják korábbi álláspontjukat, hazudjanak vagy hátba döfjenek bárkit. Elegendő ehhez a kognitív disszonancia, az emberi gyengeség vagy az önös materialista érdek is.

A szerző a Migrációkutató Intézet kutatója.