Bús düledékek után

Nizalowski Attila írása a Mandiner hetilapban.

A scrantoni Jane Jacobs neve nem sokat mond nálunk. Kár, mivel 1961-es könyve, a The Death and Life of Great American Cities (nagy amerikai városok élete és pusztulása) igencsak megrázta a világot. Nem kis részben azért, mert Jacobs felemelte a szavát a sztárépítészek és a politikusok romlást, züllést hozó hatalma ellen, pontosan meghatározva, hogy mi tesz élhetővé egy várost, mi teremt gyarapodó közösségeket.

Több száz iskola, kórház, vár, kastély és városközpont újult meg országszerte. A Várban is számos munka zajlik, most épp az egykori Honvéd Főparancsnokság korábban majdnem elpusztult épületének a visszaépítését kezdték meg. Színes látványterveit nézve meglepő a hasonlósága a közeli Fő utcában álló, 2018-ban kívül-belül megújult Budai Vigadóval. Ami nem véletlen: Kallina Mór tervezte őket szinte egyszerre, 1896 táján. Az épület nemcsak szép lesz, de tartalmazni fog egy különös elemet is, aminek értéséhez vissza kell lépnünk a múltba.

A Vár felújítása nem vita nélkül való. Sőt, éles örökségvédelmi, építészeti és ideológiai szembenállások jellemzik. Hetvenöt éve ez onnan indult, hogy a második világháborús harcok rengeteg emléket semmisítettek meg. A „régi rendszerrel” leszámolni igyekvő új rezsim kapva kapott az alkalmon, és sokáig szabotálta az újjáépítést, vagy sok esetben le is mondott róla. Jellemző, hogy a szocializmus a maga elgondolását harminc év alatt valósította meg, a Nemzeti Galéria például csak 1975-ben költözött a Budavári Palotába.

Kallina épülete a Karmelita kolostor mellett állt, s nem sérült meg végzetesen. Ennek dacára emeleteit visszabontották, torzót csináltak belőle. Ám nem háborús emlékmű volt, mint mondjuk Hirosimában az Atombomba-dóm. Hanem ideológiai üzenet a kétfelől érkező turistáknak: Magyar­ország a háború vesztese, hadereje elpusztult.

Közben az európai műemlékvédelem többféle elvet dolgozott ki a régi megőrzésére. Szélsőséges módon a lengyelek a romba dőlt Varsót „emlékezetből” építették újjá, de a nemzetközi közösség elfogadta ezt arra tekintettel, hogy a lengyel szellemmel leszámolni akaró nácizmus az archívumokat is elpusztította. Az újjáépítés ugyanis akkor hiteles, ha eredeti tervek alapján, pontos másolatban végzik. Az olaszok egyszerű, dísztelen épületeket húztak fel a műemlékek közé, hogy a régi uralkodó maradhasson. Egy másik mód az 1960-as években modernista néven terjedt. Lényege, hogy régi és új harmonikusan illeszkedik egymáshoz, ám a különféle korok, stílusok, anyagok, technikák „felelnek” egymásnak. A 2000-es években volt is olyan díjazott terv, ami a főparancsnoksági épületet palástszerű, íves terrakottával fedte volna be. Végül olyan koncepció is él az 1970-es évekből, ami brutális fém- és üvegcsodáit szüli nem alkalmazkodva, hanem átgázolva a környezetén.