Ezt a szabadságfokot nem bírta a kádári hatalom – Kisfaludy András a Mandinernek

Maráczi Tamás interjúja a Mandiner hetilapban.

Az Elszállt egy hajó a szélben című Kex-dal Bob Dylan All Along the Watchtowerjének a megfelelője, nem?
Ha úgy érti, hogy hasonlít, akkor azt mondom: nem hiszem, hogy Baksának voltak képi vagy hangzásbeli mintái, amelyeket felvett magára. Az 1960-as években nehéz volt hozzájutni bármihez; már az is különleges volt, ha valakinek volt egy Beatles-lemeze. Másoknak biztos voltak mintáik, akiket néztek. Hobo biztos, hogy látta valamilyen felvételen Mick Jaggert, mert a színpadi mozgása kétségkívül tőle ered. Baksa nem ilyen volt, alkatából adódóan ő nem utánzott senkit, őt viszont sokan.

A nagy generáció együttesei nyugati mintákat kerestek, a Kex mégis egy semmihez sem hasonlítható zenekar lett. Olyan, mint Bob Dylan – nem véletlenül vontam párhuzamot. Mi volt a titok?
Doleviczényi Miklós ügyesen rakta össze a zenekart. A két gitárosunk, Imre Attila és Bianki Iván egy idős úrral esküvőkre, vidéki fellépésekre járt, ahol mindenféle műfajú zenét kellett játszaniuk, nagyon jól megtanulták az alapokat. A Kex indulása: 1968. december 6., Iparterv. Az Iparterv egy KISZ-klub volt, ott kellett játszanunk két órát, majd reggel négyig zenéltünk a Zeneművészeti Főiskola kollégiumában. Ha elfogyott a repertoár, Iván Rolling Stones-dalokat játszott, mi meg követtük. A zenekar akkor vált egyedivé, amikor Baksa lett az énekesünk. Egészen különleges tehetség volt, utánozhatatlan és reprodukálhatatlan jelenség. Vele a zenekar is egyedi lett, nem utánoztuk sem a Beatlest, sem a Stonest, sem Jimi Hendrixet, nem követtünk senkit.

Egy rákospalotai étterembe mentek el megnézni Baksa-Soóst a Wastaps énekeseként. Mi volt az első benyomása róla?
Azt gondoltam, hogy magamutogató, nagyon bátor és határozott ember. Nincs magyar példa arra, milyen erős egyéniség volt. Volt benne valami Mick Jagger szemtelenségéből. Baksáék fellépése egy teljesen üres kerthelyiségben volt. Észrevett minket, és elkezdte produkálni magát: felugrott az egyik asztalra, aztán a másikra, és így ment tovább, amíg a mikrofon zsinórja engedte…

Mint a Hairben Berger…
Igen, pont úgy! De éppen ez az: nem látta a filmet, hiszen az tíz évvel később készült. Tehát táncolt az asztalon, és közben halandzsa angolsággal énekelt egy kamu rock and roll számot. Lenyűgözően izgalmas volt az előadásmódja. Bevettük a zenekarba.

Sok jó nyugati csapat volt, önöknek azért a Rolling Stones volt az etalon. Miért pont az?
A szabadsága, a ritmikája, a keménysége miatt. Azt mondják, hogy a Beatles volt a beatzene Mozartja, hihetetlen dallamgazdagság jellemezte, ez igaz, mégis valahogy a Stonesban elevenebben volt meg a szabadság. Szemtelenek voltak, és bátrak.

Írja a könyvében, hogy a generáció meghatározó olvasmánya az Üvöltés volt. Egyes figurák úgy flangáltak beatnikként Budapesten, mintha Amerikában élnének – ilyen volt Gémes János, alias Dixi. Sok ilyen bátor fazon volt?
Voltak társaságok, előbb a Muskátlis társaság, majd a Nagyfa galeri, az Ifjúsági Park környéki csapat, a Belvárosi galeri és mások – de nem sok ilyen bátor és szabad figura volt. Dixi a farzsebében hordta az Üvöltés című kötetet, benne Ginsberg és a többiek szürreális költészetével; aki ezt olvasta, az nemcsak a fennálló rend ellen, hanem más társadalmi rétegek ellen is lázadni vágyott. Persze Amerikában a beatnikek más ellen harcoltak, ők a konformizmus, a prosperáló, felfelé törekvő, fogyasztói polgári társadalom ellen lázadtak. Magyarországonmás volt a rendszer: itt a lázadás a politikai valóság ellen irányult.

Baksa-Soós János és Gémes János rögtönzött, ihletett prózáiban van valami hasonlóság: a zsenialitás és az őrület határán táncoltak. Mi volt a különbség közöttük?
Dixi nem volt előadóművész, neki ez a bensejéből jött. Benne nem volt karriervágy, nem akart tömegekre hatást gyakorolni. Baksa viszont mindig meg akarta ragadni a közönség figyelmét, akár egy kis faluban játszottunk, akár egy nagyobb budapesti színpadon. Volt benne szereplési vágy, és munkált benne az önmegvalósítás vágya. Dixit nem érdekelte a holnapután. Nem tudom, miből tartotta el magát, egyik napról a másikra élt, misztikus figura volt – ha Kerouac Dean Moriarty nevű alakjához kellett volna találni hasonló fickót, akkor őt kerestem volna. Ami viszont közös a két emberben, hogy soha nem féltek.

„Azt a szabadságfokot, amit Baksa képviselt, nem bírta a hatalom elviselni” – írja. A rendszer határait feszegette a koncerteken bemutatott performanszaival, beszólogatott a hatalomnak. Tudatosan húzogatta a macska bajszát?
A totális ellenállás bemutatása volt ez. A Kex gyúanyag lett. Bemutatta, hogy mi vagyunk a szabadság hírnökei, és szabadon akarunk élni. Furcsa helyzetek voltak, mert Baksa nem tudta, hogy a közönség soraiban ki volt a besúgó, aki jelentést ír arról, hogy miket mond a színpadon, sokáig nem is tudtuk, hogy megfigyelnek bennünket. Például Fogarasi János billentyűsnek a zenei tudása miatt olyan tekintélye volt szakmai berkekben, mintha egy amerikai sztár lett volna; megtiszteltetésnek éreztük, hogy velünk játszik. Meghívott minket a lakására, bulit szervezett nekünk, volt pia, még szívni is lehetett.

Senki nem tudta akkor, hogy közben jelentéseket ír önökről.
Senki. Nem tudtuk, hogy az volt a cél, hogy magához édesgesse Baksát.

Vajon mivel bírhatták rá Fogarasit, hogy besúgó legyen?
Nem tudjuk. Alkati kérdés lehetett: 1966–67-ben Stockholmban még a feleségéről is jelentett. Érthetetlen. Jellemét tekintve Fogarasi nagy csalódás volt mindenkinek.

Hány régi barátról, ismerősről derült ki később, hogy jelentett önökről?
Öt-hat emberről.

Kikérték az iratokat a levéltárból, utánanéztek a részleteknek, hogy mi történt?
Persze. Amikor 1998-ban dokumentumfilmet készítettem a Kexről, már elérhetők voltak az iratok, egy-két évvel korábban tették kutathatóvá az ügynökjelentéseket. Bementem a levéltárba, és kikértem a papírokat. Az első jelentés már a zenekar megalakulásánál megszületett… De hiszen akkor senki nem tudott rólunk, nem csináltunk még semmit! Mégis volt egy jelentés arról, hogy megalakult a Kex. Markó György történész átnézett több mint száz ilyen jelentést, és harmincat-­negyvenet talált érdekesnek, ezeket utána én is végigolvastam, és a filmben szerepeltettem is.

A zenekar nem érezte úgy, hogy Baksa-Soós provokációinak lesznek következményei?
Nem tartottunk tőle. Sejtettük, hogy a Belügyminisztérium tud róluk, de azt nem, hogy kik jelentenek rólunk. Mindenki tudta például, hogy ha a haverokkal a Kalefról elindultunk valahova bulizni, arról a BM értesült.

Mi volt Baksa célja a színpadi provokációval?
Rendszerellenességből csinálta, a saját szabadságunk megmutatása volt a cél. Volt, amikor burkoltan beszélt, volt, amikor keményen. Például az egyik koncerten eljátszott egy április 4-ei felvonulást. A „felszabadulás ünnepén” nagy parádék voltak papírmasékkal, az emberek énekelték a munkásmozgalmi dalokat, satöbbi, Baksa pedig eljátszotta, ahogy menetel a Vörös Október Ruhagyár felvonulójaként, majd a szakszervezet képviselőjeként, a párt vezetőjeként, majd eljátszotta, hogy érkeznek a repülők, elhúznak a tribün fölött, és kieresztenek néhány bombát. Bumm…! Játék volt az egész, de azért mindenki értette, hogy ez annyit jelenthetett, hogy Kádár Jánosra és a tribünön integető többi kormány- és pártvezetőre, a diktatúra képviselőire bombát kéne dobni. Ez nem volt kis dolog.

Végül mégis eljött a pont, amikor megütötték a bokájukat: a Kassák Klubban kitört a balhé, Baksa összeszólalkozott a kutyás rendőrökkel, az incidensből bírósági ügy lett. Ez kijózanította önöket?
Nem. Ott is az igazságunkat kerestük. Ami a Kassák Klubban történt, egy folyamat vége volt. A helyi jampecek utálták a zenénket és a belvárosi közönségünket, ezért balhék voltak, az ellentéteket pedig majdnem mindig verekedéssel oldották meg. A rendőrség egyre többször jelent meg a klub környékén, végül az egyik bulin két mikrobusznyi felfegyverzett rendőr vette körül a klubot. Ekkor mondta azt Baksa: „Nem is tudtam, hogy a rendőrök ugatnak, a kutyák meg sapkát hordanak!” Betódultak a rendőrök a klubba, leállították a zenét, kihúzták a falból a vezetékeket. Bírósági tárgyalás lett az ügyből hamis tanúk bevonásával. Baksát három hónap felfüggesztettre ítélték, a Kexet elmarasztalták, a büntetést pénzbeni fizetéssel ki lehetett váltani. Innentől fokozódott az együttes megfigyelése. Pechünkre később belekeveredtünk egy másik perrel végződő balhéba is: barátaink húsz-harminc francia és német egyetemi hallgatót hoztak le a Budai Ifjúsági Parkba, hogy megmutassák, Magyarországon is van beatzene. Az Ifipark őrei azonban minden ok nélkül a nemzetközi tábor diákjait is ugyanúgy megverték, mint minket.

A Kex mégis kislemezt adhatott ki, az Illés előzenekara lehetett. Mi volt a fő ok, ami miatt átcsúsztak a tűrtből 
a tiltott kategóriába?
A Kex elsősorban Baksa-Soós előadó-művészete, illetve az értelmiségi fiataloknak, az akkor induló avantgárd művészeknek a koncertjeinken való állandó jelenléte miatt lett érdekes a belügynek. Ez a közeg együtt sok volt a hatalomnak, megbízhatatlanok voltunk a szemükben, féltek a Kex minden megnyilvánulásától. Az apparátus vezetői úgy látták jónak, ha rövidebbre fogják a pórázt.

Baksát 1970 végétől folyamatosan civil ruhás rendőrök követték. Észrevette, észrevették ezt?
Igen, érezni lehetett a végén. A telefonokat lehallgatták, azt tudtuk, telefonban tehát nem beszéltünk. Amikor Baksa elmondta nekem, hogy disszidálni akar, azt sem telefonon közölte. A vonalban csak azt mondta, hogy találkozzunk a Kalefon, és amikor a téren bóklásztunk, akkor jött csak elő a témával. Felvetette, hogy menjünk együtt, én azonban nem akartam elmenni.

1971 őszén volt egy rejtélyes gázolásos kísérlet ellene a Mech­wart ligetnél. Ön azt írja a könyvében, hogy meg akarták ölni. Biztos ebben?
Igen. Nem egyszer, hanem több alkalommal tettek erre kísérletet. A könyvben említem Vető János fotós és képzőművész barátunk szavait, aki több alkalommal is megerősítette, hogy Baksát gépkocsival el akarták gázolni.

A rendőrök többször megverték. A hatósági zaklatások miatt döntött végül úgy, hogy elmegy?
Biztosan. Amikor a Margit hídnál elkapták és megverték, az mindannyiunk számára érthetetlen volt. Villamossal ment ki a csapat a margitszigeti strandra, de valaki otthon felejtette a fürdőruháját, ezért Baksa és néhányan leszálltak. Amíg vártak, Baksa egy telefonfülkénél hülyéskedni kezdett, és akkor megérkeztek a rendőrök. Nagyon durván megverték.

Azért tették vele ezeket, hogy disszidálásra késztessék?
Valószínűleg azért, hogy itt ne zavarja tovább a vizet.

A Kex nem Baksa-Soós disszidálásával bomlott fel, hanem még előtte: ön és Imre Attila kiléptek a zenekarból. Miért következett be az elhidegülés?
A Kexben való zenélés rangot jelentett akkor. Tizenhat számunk volt, bőven egy nagylemezre elegendő dal. Zeneileg is különleges lett volna, ha kiadják a korongot. Egy darabig jól ment a szekér, aztán mégis véget ért. Attila és én külön gyakoroltunk, és egyre inkább más típusú zenét szerettünk volna játszani: kicsit dzsesszesebb, bluesosabb hangzásút. Mind zenei ízlésben, mind a kapcsolatrendszerben szétváltunk tehát.

Pedig jobbnál jobb zenészek váltották egymást a csapatban: Babos Gyula, Somló Tamás, Závodi János, óriási lehetőségek voltak még az együttesben. Ha nem esik szét, középtávon milyen eredményeket érhetett volna el?
A Kex kész volt, már csak a siker hiányzott. Felmerült bennünk menet közben, hogy egy kicsit játsszunk a közönség ízlésének, de ez Baksának egyáltalán nem tetszett. A zenét ő írta, a megszólalást azonban az egész zenekar gyúrta össze. Az Elszállt egy hajó a szélben című dal végül rockos lett, de első megszólalásában nem az volt: Baksa mint tábortűzszerű lírai dalt hozta le a próbaterembe. Ha lett volna lehetőség egy nagylemez felvételére, akkor lett volna mód arra, hogy egységes arculatot adjunk a zenekarnak. Ez nem adatott meg.

Az 1971-es disszidálása után nem tartotta a kapcsolatot Baksával?
Nem nagyon. Ritkán találkoztunk.

Régóta betegeskedett. Volt alkalma ezekben az években beszélni vele?
Senki nem tudott beszélni vele, egy bakteriális fertőzés miatt agyi trombózisa keletkezett, amit későn vettek észre. Évekig olyan állapotban volt, hogy nem tudott beszélni. Ebből kicsit visszajött, de a kommunikáció nehézkes maradt.

Utoljára mikor találkozott vagy beszélt vele?
Nagy ritkán jött vissza Budapestre. Volt egy kiállítása a Dorottya Galériában, aztán egyszer Pakson, illetve Székesfehérváron. Az első tárlatát láttam, a másik kettőről csak olvastam, személyesen a Marczibányi téren találkoztam vele. Nagyon büszke volt, hogy nem énekesként, hanem képzőművészként volt itthon. Tudta, hogy ismerem a munkáit, mert amikor 1998-ban kimentem hozzá Németországba, bemutatta nekem a szobrait, valamint diaporámavetítést tartott: Berlinben a negyedik emeleti lakásával szemközti tűzfalra vetítette a képeit, és mesélt hozzá.

Miért írta meg a visszaemlékezését?
Azért írtam meg a könyvet, hogy megörökítsem ezeket a történeteket. Hogy azon fiataloknak, akik érdeklődnek a hatvanas évekbeli ifjúsági zenei törekvések iránt, legyen dokumentáció, hogy volt egy ilyen zenekar. Baksa ugyanis minden performanszt csak egyszer adott elő. Nem próbáltuk el, hogy mi lesz a koncert menete, hanem spontán elkezdtük játszani a dalokat, Baksa pedig előadta a maga történeteit, improvizált. Ezek egyszeri események voltak, soha nem ismételte meg őket.

A könyv megírása tehát illeszkedik abba a törekvésébe, hogy dokumentálja a nemzedéke nagy zenekarait? Hiszen készített már dokumentumfilmet a Scampolóról, Radics Béláról és persze a Kexről is.
Persze. Engem ez érdekel. A dokumentálás szándékával tettem.

*** 

*** 

 Nyitókép: Földházi Árpád