Manőverez a muszlim atomhatalom: így játszmázik Pakisztán

Kohán Mátyás írása a Mandiner hetilapban

Sokak Pakisztán-képét határozza meg az államalapító, Muhammad Ali Jinnah kérlelhetetlen, olykor gonoszságba hajló iszlamizmusa az 1982-es Gandhi filmből. Pakisztán nehéz eset: az indiai brit gyarmat részeként megélt évszázadok után 1947-ben a muszlimoknak a hindu többségű Indiával szembeni keserűsége hívta életre az országot, és az iszlám azóta is minden részét átszövi. S mivel identitását szinte teljes egészében az iszlámra építi, külpolitikájában sem tehet másként – ez pedig máris nagy dilemmákat szül az Afganisztánt elfoglaló, muszlim fundamentalista tálibokkal való kapcsolatépítésben.

Stratégiai mélység
 

„Afganisztán tekinthető Pakisztán »stratégiai mélységének«, olyan állam, ahol a befolyás azért szükséges, hogy – többek között – Indiát távol lehessen tartani” – magyarázza Csicsmann László, a térség szakértője, a Budapesti Corvinus Egyetem rektorhelyettese. Pakisztán ezért a tálib hatalomátvétel nyertesének is tekinthető: bízhat abban, hogy az iszlamistákból álló új afgán vezetés nem lesz majd India barátja, sőt Csicsmann szerint „segíthetnek a kasmíri helyzet rendezésében, amelyben az utóbbi két évben az indiai politika megváltoztatta a status quót”.

A kép azonban, mint oly sokszor, most sem ennyire tiszta, a pakisztániak ugyanis a táliboknak nemcsak támogatói, de áldozatai is. Az utóbbi tíz évben több véres terrorcselekményt is elkövettek Pakisztánban a helyi tálibok, 2014-ben például Peshawarban támadtak rá egy katonai fenntartású iskolára, megölve 141 embert, többségében gyerekeket, és ők voltak azok is, akik az azóta világhírű nőjogi aktivistává váló Malala Yousafzait megpróbálták megölni.

A pakisztáni tálibok bázisa az északnyugati, pastu többségű Khyber Pakhtunkhwa tartomány, amelynek bizonyos részeire Afganisztán is igényt tart. A tálibok pastu nacionalisták, így sem Afganisztánban, sem Pakisztánban nem ismerik el a két ország közötti, a népcsoportot kettéválasztó határt, a Durand-vonalat.

Magyarán szólva Pakisztán egy olyan erőt támogat, amelynek területi követelései vannak vele szemben. Emellett a gazdaságnak is van félnivalója a táliboktól, ők ugyanis részben abból tartják fenn magukat, amit a Khyber Pakhtunkhwa-i fejlesztési projekteken dolgozóktól szednek védelmi pénzként; emellett biztonsági fenyegetést jelentenek a régióban zajló kínai fejlesztésekre is.

Ezt a kockázatot Pakisztán bonyolult geopolitikai számításból vállalja: a vezetés attól retteg, hogy India Afganisztánból kiindulva etnikai alapon akarja majd szétzúzni az országot, felkelést szítva a beludzsisztáni és a Khyber Pakhtunkhwa-i pastuk között. Ezt akarja Iszlámábád elkerülni a tálibok lekötelezésével, vegyes sikerrel: bár indiai támogatású felkelésekről valójában nincs szó a pastuk lakta területeken, a táliboknak eszük ágában sincs elismerni a Durand-vonalat, azaz nem mondtak le a Pakisztán kárára megvalósítandó nemzetegyesítésről.

Veszedelmes viszonyok

Pedig a pakisztáni segítség régre nyúlik vissza: az ország már az 1979-es szovjet invázió előtt is engedte a területén szervezkedni az afgán tálibokat, és az amerikai beavatkozás 2001-es kezdete óta rejtekhelyet nyújtott a NATO-katonák elől menekülő harcosoknak. Segítette őket olajszállítmányokkal, technikai tudás átadásával, sőt embererővel is: a pakisztáni muszlim iskolákból, a medreszékből rengeteg talpas katonát toboroztak a tálibok, és az ottani kórházakban is számos sérült tálib gyógyulhatott.

És ha ez mind nem lenne elég: a táliboknak juttatott támogatás egy részét áttételesen az amerikaiak állták: mivel a 2001. szeptember 11-ei támadásokat követően az Egyesült Államok bázisként használta Pakisztánt az Al-Káidára kihegyezett háborújában, a kétezres években rengeteg katonai támogatás érkezett az országba, amit a vezetés – míg az USA az Oszáma bin Láden vezette terrorszervezetre koncentrált – részben a táliboknak passzolt tovább.

„Az Afganisztán-politika Pakisztánban hagyományosan a fegyveres erőkhöz, illetve a titkosszolgálatokhoz tartozott” – hívja fel a figyelmet Csicsmann. A tálibok segélyezésében tehát oroszlánrésze volt a pakisztáni katonai titkosszolgálatnak (ISI). Hamid Gul tábornok, a szervezet volt vezetője 2014-ben úgy nyilatkozott, „amikor a történelmet megírják, benne lesz, hogy az ISI Amerika segítségével győzte le a Szovjetuniót Afganisztánban. Aztán ott lesz még egy mondat is. Az ISI Amerika segítségével legyőzte Amerikát”. Hét évet kellett várni arra, hogy a Pakisztán által az amerikaiak pénzéből megsegített tálibok beteljesítsék Gul jóslatát.

„Amikor 2001-ben George W. Bush meghirdette a terrorizmusellenes háborút, a legmélyebb Amerika-ellenesség Pakisztánban bontakozott ki. A lakosság úgy érezte, cserben hagyja Washington. 1979 és 1989 között rá volt utalva Pakisztánra, majd 1989 után hirtelen a nukleáris programja és a terrorizmus támogatása miatt bírálták. 1998-ban a nukleáris kísérletek miatt szankciókat is kivetett Pakisztánra, és 2001-ben ismét fordulatot hozott a világpolitika” – elemez Csicsmann László.

A jelenségre egyébként az amerikaiak is felfigyeltek, Donald Trump elnök 2018-ban felháborodottan azt nyilatkozta, hogy Washington „bolond módon több mint 33 milliárd dollárnyi segélyt adott Pakisztánnak az utóbbi tizenöt évben”, mire Pakisztán „menedéket biztosított a terroristáknak, akiket Afganisztánban kevés segítséggel üldözünk”. Ismail Khan, a NATO-erők oldalán harcoló afganisztáni, herati hadúr egyenesen így fogalmazott: „Nyíltan megmondhatom az afgán népnek, hogy ez a háború nem a tálibok és az afgán kormány között zajlik. Ez Pakisztán háborúja az afgán nemzet ellen.”

A tálibok támogatása nem az első manifesztációja Pa­kisztán iszlamista külpolitikájának: a szovjet invázió idején – szintén az amerikai támogatások továbbadásával – már a mudzsáhideket is segítette, az ISI több százezer afgánt képzett ki a megszállók elleni harcra. Igaz, ez Iszlámábádnak nem hozott sok sikert, hiszen hatalomra kerülése után egyik mudzsáhid kormány sem volt Pakisztán-párti.

Épp ez a kiábrándulás vezetett ahhoz, hogy a keleti szomszéd 1994-ben segített megalapítani a talibánt, és elkezdte inkább felé irányítani a támogatását – amiből valamennyi az Al-Káidának is jutott: Oszáma bin Láden egy ideig Khyber Pakhtunkhwa egy festői városkájában, Abbottabadban húzhatta meg magát egy fegyverekkel és pornóval teli házban. Az amerikaiak által megölt terrorista­vezért egyébként Imran Khan pakisztáni miniszterelnök tavaly mártírnak nevezte.

A tálibok pártján

Az amerikai kivonulás kezdete óta Pakisztán a világ­politikában is egyre inkább a tálibok szövetségeseként lép fel. A nemzetközi térben igyekszik tompítani az őt érő kritikák élét: a külügy júniusban nyilatkozatot adott ki arról, hogy az Afganisztánon eluralkodó erőszakhullámért nem csak a tálibok felelősek, a miniszterelnök nemzet­biztonsági tanácsadója, Moeed Yusuf a CNN-nek nemrég úgy fogalmazott, hogy az afgánok valójában örültek a tálibok bevonulásának, Imran Khan kormányfő szerint a tálib hatalomátvétellel az afgánok „lerázták a rabszolgaság béklyóit”.

Iszlámábád nem bánik kesztyűs kézzel az amerikaiak kivonulásával száműzetésbe vonult Asraf Gáni-kormánnyal sem, minden alkalmat megragad legitimációja megkérdőjelezésére. Az afgán kormánnyal egyébként hagyományosan rossz a pakisztániak kapcsolata, amit tetézett, hogy júliusban Iszlámábádban elrabolták az afgán nagykövet, Nádzsib Alihil lányát, aminek következtében a két ország visszahívta egymástól nagyköveteit.

Asraf Gáni még Afganisztán elnökeként úgy fogalmazott a határvita kapcsán, hogy „ha szeretitek Afganisztánt, akkor ígérjétek meg, hogy nem fogjátok elismerni a Durand-vonalat, ígérjétek meg, hogy nem fordultok be az egyirányú utcába, ígérjétek meg, hogy nem adjátok másoknak Afganisztán vizét, és nem szolgáltok másokat”. A legegyértelműbb állásfoglalás azonban az volt, hogy az amerikai kivonulás során Pakisztán nem szolgálta bázisként az amerikaiakat.

Legalábbis kérdéses, hogy jó lóra tettek-e a pakisztániak. A tálibok Kabul bevétele után a pakisztáni talibán 2300 tagját engedték ki a börtönből, nagyot rúgva ezzel a szomszéd ország egyébként is ingatag biztonsági helyzetébe. Egyelőre semmi jele annak, hogy a Durand-vonalat a tálibok is elismerjék, sőt a kasmíri ügyet (lásd keretes írásunkat) bilaterális belügynek nevezték, tehát nem tűnik úgy, hogy minden muszlim közös szent ügyeként karolnák fel a pakisztániak legfőbb külpolitikai prioritását.

Csicsmann László azonban úgy látja, pakisztáni szempontból a jelen helyzetben is van potenciál: „A tálib hatalomátvétel alaposan átrendezi a térség geopolitikai viszonyait: visszavonuló Egyesült Államok, marginalizálódó India és erősödő kínai jelenlét a pakisztáni vízió. Mindez segítheti az ország közép-ázsiai törekvéseit is.”

Nyitóképen: Indiai és pakisztáni díszkatonák performansza a határon. Fotó: Shutterstock