Van egy ország, amely nélkül a tálibok sosem vették volna be Afganisztánt – de valójában maga sem tudja, érdeke-e támogatni az iszlamista szervezetet. Pakisztán játszmáinak nyomába eredtünk.
Kohán Mátyás írása a Mandiner hetilapban
Sokak Pakisztán-képét határozza meg az államalapító, Muhammad Ali Jinnah kérlelhetetlen, olykor gonoszságba hajló iszlamizmusa az 1982-es Gandhi filmből. Pakisztán nehéz eset: az indiai brit gyarmat részeként megélt évszázadok után 1947-ben a muszlimoknak a hindu többségű Indiával szembeni keserűsége hívta életre az országot, és az iszlám azóta is minden részét átszövi. S mivel identitását szinte teljes egészében az iszlámra építi, külpolitikájában sem tehet másként – ez pedig máris nagy dilemmákat szül az Afganisztánt elfoglaló, muszlim fundamentalista tálibokkal való kapcsolatépítésben.
Stratégiai mélység
„Afganisztán tekinthető Pakisztán »stratégiai mélységének«, olyan állam, ahol a befolyás azért szükséges, hogy – többek között – Indiát távol lehessen tartani” – magyarázza Csicsmann László, a térség szakértője, a Budapesti Corvinus Egyetem rektorhelyettese. Pakisztán ezért a tálib hatalomátvétel nyertesének is tekinthető: bízhat abban, hogy az iszlamistákból álló új afgán vezetés nem lesz majd India barátja, sőt Csicsmann szerint „segíthetnek a kasmíri helyzet rendezésében, amelyben az utóbbi két évben az indiai politika megváltoztatta a status quót”.
A kép azonban, mint oly sokszor, most sem ennyire tiszta, a pakisztániak ugyanis a táliboknak nemcsak támogatói, de áldozatai is. Az utóbbi tíz évben több véres terrorcselekményt is elkövettek Pakisztánban a helyi tálibok, 2014-ben például Peshawarban támadtak rá egy katonai fenntartású iskolára, megölve 141 embert, többségében gyerekeket, és ők voltak azok is, akik az azóta világhírű nőjogi aktivistává váló Malala Yousafzait megpróbálták megölni.
A pakisztáni tálibok bázisa az északnyugati, pastu többségű Khyber Pakhtunkhwa tartomány, amelynek bizonyos részeire Afganisztán is igényt tart. A tálibok pastu nacionalisták, így sem Afganisztánban, sem Pakisztánban nem ismerik el a két ország közötti, a népcsoportot kettéválasztó határt, a Durand-vonalat.
Magyarán szólva Pakisztán egy olyan erőt támogat, amelynek területi követelései vannak vele szemben. Emellett a gazdaságnak is van félnivalója a táliboktól, ők ugyanis részben abból tartják fenn magukat, amit a Khyber Pakhtunkhwa-i fejlesztési projekteken dolgozóktól szednek védelmi pénzként; emellett biztonsági fenyegetést jelentenek a régióban zajló kínai fejlesztésekre is.
Ezt a kockázatot Pakisztán bonyolult geopolitikai számításból vállalja: a vezetés attól retteg, hogy India Afganisztánból kiindulva etnikai alapon akarja majd szétzúzni az országot, felkelést szítva a beludzsisztáni és a Khyber Pakhtunkhwa-i pastuk között. Ezt akarja Iszlámábád elkerülni a tálibok lekötelezésével, vegyes sikerrel: bár indiai támogatású felkelésekről valójában nincs szó a pastuk lakta területeken, a táliboknak eszük ágában sincs elismerni a Durand-vonalat, azaz nem mondtak le a Pakisztán kárára megvalósítandó nemzetegyesítésről.
Veszedelmes viszonyok
Pedig a pakisztáni segítség régre nyúlik vissza: az ország már az 1979-es szovjet invázió előtt is engedte a területén szervezkedni az afgán tálibokat, és az amerikai beavatkozás 2001-es kezdete óta rejtekhelyet nyújtott a NATO-katonák elől menekülő harcosoknak. Segítette őket olajszállítmányokkal, technikai tudás átadásával, sőt embererővel is: a pakisztáni muszlim iskolákból, a medreszékből rengeteg talpas katonát toboroztak a tálibok, és az ottani kórházakban is számos sérült tálib gyógyulhatott.
És ha ez mind nem lenne elég: a táliboknak juttatott támogatás egy részét áttételesen az amerikaiak állták: mivel a 2001. szeptember 11-ei támadásokat követően az Egyesült Államok bázisként használta Pakisztánt az Al-Káidára kihegyezett háborújában, a kétezres években rengeteg katonai támogatás érkezett az országba, amit a vezetés – míg az USA az Oszáma bin Láden vezette terrorszervezetre koncentrált – részben a táliboknak passzolt tovább.
„Az Afganisztán-politika Pakisztánban hagyományosan a fegyveres erőkhöz, illetve a titkosszolgálatokhoz tartozott” – hívja fel a figyelmet Csicsmann. A tálibok segélyezésében tehát oroszlánrésze volt a pakisztáni katonai titkosszolgálatnak (ISI). Hamid Gul tábornok, a szervezet volt vezetője 2014-ben úgy nyilatkozott, „amikor a történelmet megírják, benne lesz, hogy az ISI Amerika segítségével győzte le a Szovjetuniót Afganisztánban. Aztán ott lesz még egy mondat is. Az ISI Amerika segítségével legyőzte Amerikát”. Hét évet kellett várni arra, hogy a Pakisztán által az amerikaiak pénzéből megsegített tálibok beteljesítsék Gul jóslatát.
„Amikor 2001-ben George W. Bush meghirdette a terrorizmusellenes háborút, a legmélyebb Amerika-ellenesség Pakisztánban bontakozott ki. A lakosság úgy érezte, cserben hagyja Washington. 1979 és 1989 között rá volt utalva Pakisztánra, majd 1989 után hirtelen a nukleáris programja és a terrorizmus támogatása miatt bírálták. 1998-ban a nukleáris kísérletek miatt szankciókat is kivetett Pakisztánra, és 2001-ben ismét fordulatot hozott a világpolitika” – elemez Csicsmann László.
A jelenségre egyébként az amerikaiak is felfigyeltek, Donald Trump elnök 2018-ban felháborodottan azt nyilatkozta, hogy Washington „bolond módon több mint 33 milliárd dollárnyi segélyt adott Pakisztánnak az utóbbi tizenöt évben”, mire Pakisztán „menedéket biztosított a terroristáknak, akiket Afganisztánban kevés segítséggel üldözünk”. Ismail Khan, a NATO-erők oldalán harcoló afganisztáni, herati hadúr egyenesen így fogalmazott: „Nyíltan megmondhatom az afgán népnek, hogy ez a háború nem a tálibok és az afgán kormány között zajlik. Ez Pakisztán háborúja az afgán nemzet ellen.”
A tálibok támogatása nem az első manifesztációja Pakisztán iszlamista külpolitikájának: a szovjet invázió idején – szintén az amerikai támogatások továbbadásával – már a mudzsáhideket is segítette, az ISI több százezer afgánt képzett ki a megszállók elleni harcra. Igaz, ez Iszlámábádnak nem hozott sok sikert, hiszen hatalomra kerülése után egyik mudzsáhid kormány sem volt Pakisztán-párti.
Épp ez a kiábrándulás vezetett ahhoz, hogy a keleti szomszéd 1994-ben segített megalapítani a talibánt, és elkezdte inkább felé irányítani a támogatását – amiből valamennyi az Al-Káidának is jutott: Oszáma bin Láden egy ideig Khyber Pakhtunkhwa egy festői városkájában, Abbottabadban húzhatta meg magát egy fegyverekkel és pornóval teli házban. Az amerikaiak által megölt terroristavezért egyébként Imran Khan pakisztáni miniszterelnök tavaly mártírnak nevezte.
A tálibok pártján
Az amerikai kivonulás kezdete óta Pakisztán a világpolitikában is egyre inkább a tálibok szövetségeseként lép fel. A nemzetközi térben igyekszik tompítani az őt érő kritikák élét: a külügy júniusban nyilatkozatot adott ki arról, hogy az Afganisztánon eluralkodó erőszakhullámért nem csak a tálibok felelősek, a miniszterelnök nemzetbiztonsági tanácsadója, Moeed Yusuf a CNN-nek nemrég úgy fogalmazott, hogy az afgánok valójában örültek a tálibok bevonulásának, Imran Khan kormányfő szerint a tálib hatalomátvétellel az afgánok „lerázták a rabszolgaság béklyóit”.
Iszlámábád nem bánik kesztyűs kézzel az amerikaiak kivonulásával száműzetésbe vonult Asraf Gáni-kormánnyal sem, minden alkalmat megragad legitimációja megkérdőjelezésére. Az afgán kormánnyal egyébként hagyományosan rossz a pakisztániak kapcsolata, amit tetézett, hogy júliusban Iszlámábádban elrabolták az afgán nagykövet, Nádzsib Alihil lányát, aminek következtében a két ország visszahívta egymástól nagyköveteit.
Asraf Gáni még Afganisztán elnökeként úgy fogalmazott a határvita kapcsán, hogy „ha szeretitek Afganisztánt, akkor ígérjétek meg, hogy nem fogjátok elismerni a Durand-vonalat, ígérjétek meg, hogy nem fordultok be az egyirányú utcába, ígérjétek meg, hogy nem adjátok másoknak Afganisztán vizét, és nem szolgáltok másokat”. A legegyértelműbb állásfoglalás azonban az volt, hogy az amerikai kivonulás során Pakisztán nem szolgálta bázisként az amerikaiakat.
Legalábbis kérdéses, hogy jó lóra tettek-e a pakisztániak. A tálibok Kabul bevétele után a pakisztáni talibán 2300 tagját engedték ki a börtönből, nagyot rúgva ezzel a szomszéd ország egyébként is ingatag biztonsági helyzetébe. Egyelőre semmi jele annak, hogy a Durand-vonalat a tálibok is elismerjék, sőt a kasmíri ügyet (lásd keretes írásunkat) bilaterális belügynek nevezték, tehát nem tűnik úgy, hogy minden muszlim közös szent ügyeként karolnák fel a pakisztániak legfőbb külpolitikai prioritását.
Csicsmann László azonban úgy látja, pakisztáni szempontból a jelen helyzetben is van potenciál: „A tálib hatalomátvétel alaposan átrendezi a térség geopolitikai viszonyait: visszavonuló Egyesült Államok, marginalizálódó India és erősödő kínai jelenlét a pakisztáni vízió. Mindez segítheti az ország közép-ázsiai törekvéseit is.”
Kasmíri konfliktus
Az India és Pakisztán között 1947 óta folyamatosan fennálló területvita a két ország rossz viszonyának elsődleges oka. A volt brit gyarmat felosztásakor mind Pakisztán, mind India igényt tartott a muszlim többségű Dzsammu és Kasmír államra, a vita pedig többször fegyveres villongásokhoz vezetett. A hangulat ma is puskaporos, és nemcsak Újdelhi és Iszlámábád, hanem Újdelhi és Peking között is: Kína Tibetben toboroz katonákat India kasmíri előretörésének megfékezésére, és folyamatosan fejleszti az általa ellenőrzött terület katonai infrastruktúráját, India pedig egyre több katonát vezényel az államok közötti de facto határhoz, a „valós ellenőrzés vonalához” – teszi ezt többek között azért, mert a kasmíri indiai katonai létesítményeket folyamatosan támadások érik. Idén nyáron például egy dzsammui légibázis vált dróntámadás áldozatává – a drónok használata Dzsammu és Kasmír fővárosában, Srinagarban azóta is tilos.
A terület bő fele, beleértve a legértékesebb részeket, India ellenőrzése alatt áll, harmadát Pakisztán, ötödét Kína ellenőrzi. Az utóbbi évtizedekben Pakisztán pozíciója egyre gyengült, India pedig 2019-ben fontos lépést tett azzal, hogy törölte alkotmányából a Dzsammu és Kasmír különleges státuszát rögzítő cikkelyeket, melyek eleddig megtiltották, hogy más tartományokban élő indiaiak földet vegyenek az államban – így az etnikai viszonyok könnyebben változhatnak majd India előnyére. A Narendra Modi kormányfő nevével fémjelzett Indiai Néppárt most a választókerületek újrarajzolásával igyekszik kihasználni Dzsammu és Kasmír etnikai arányait.
A választások tisztaságát illetően a helyzet a pakisztáni oldalon sem rózsás: a helyi törvényhozás negyvenöt helyéből tizenkettő a Pakisztán egyéb részein élő kasmíri menekülteknek van fenntartva, ezeken a mandátumokon keresztül pedig jelentős befolyást gyakorolnak a helyi politikára az országos pártok, s őket inkább a geopolitika érdekli, mint a térség jövője. Ennek ékes bizonyítéka, hogy a függetlenségpárti erőket Pakisztán jóformán egyáltalán nem hagyja indulni a regionális választásokon: a törvény értelmében minden jelölttel aláíratnak egy nyilatkozatot, melyben az hitet tesz „Pakisztán ideológiája, a vitatott kasmíri régió Pakisztánhoz csatolásának ideológiája, valamint
Pakisztán integritása és szuverenitása” mellett.
Iszlámábádnak egyre kevésbé van mozgástere a nemzetközi színtéren India ellen fellépni, és más muszlim országok sem érezték az ügyet magukénak: miközben Pakisztán és India 2019-ben épp légi háborút viselt egymás ellen, az Iszlám Együttműködés Szervezete díszvendégként fogadta csúcstalálkozóján Indiát. A Kasmír általa ellenőrzött részén folytatott autokratikus, iszlamista politika nem tette szimpatikussá Pakisztán ügyét a nemzetközi közösség egyéb köreiben sem. A Krímet annektáló Oroszország és a Tibetet bekebelező Kína folyamatosan számíthat gazdasági szankciókra, illetve az ügyek felhánytorgatására a bilaterális vagy multilaterális kapcsolatokban, Kasmír esetében India sikeresen tereli a nemzetközi közösség figyelmét a Pakisztán számlájára írható terrorveszélyre. Gyakran előkerül, hogy Pakisztán egy részben katonai irányítás alatt álló muszlim teokrácia, India pedig a világ legnagyobb demokráciája – a nemzetközi közösség szemében ez sokat nyom a latban.
Nyitóképen: Indiai és pakisztáni díszkatonák performansza a határon. Fotó: Shutterstock
Jön-e a következő világháború Joe Biden döntése után? Tud-e így majd fegyverszünetet kötnie Donald Trump? Milyen hatása lesz Magyar Péter hangfelvételeinek? Heti hírmagyarázat az ügyvéddel, Kohán Mátyással és Kacsoh Dániellel.
Jó hír érkezett Magyarország számára.
A harmadik világháború lenne a következménye.
Schiffer szerint egy „Mad Max”, ami az elmúlt három és fél évben zajlik Európában.
A fehérorosz tévé szerint lengyel, litván és ukrán irányból fegyveres csapatok koordinált támadásra készülnek az ország ellen.
Az orosz elnök hadüzenetnek tekintette volna, ha felveszik Ukrajnát és Grúziát a katonai szövetségbe – szügezte le a korábbi kancellár.
Meg úgy egyébként sem jófej dolog dobálni. Sem játékost, sem szurkolótársat.
Deák Dániel szerint politikai szempontból két dolog biztosan megállapítható a legújabb hanganyaggal kapcsolatban.
