Ami ma elég, az holnap kevés – Szilágyi Áron a Mandinernek

Csisztu Zsuzsa interjúja a Mandiner hetilapban.

Visszanéztem a fotót, amit az Egy mindenkiért című, Muhi András Pires által rólad forgatott dokumentumfilm bemutatóján készítettem az olimpia előtt. A mosolyod ugyanilyen volt, de a szemeden látszott, fejben már Tokióban jársz. 
Igen, így volt, azt hiszem, emiatt exkuzáltam is magam akkor. Egy héttel a játékok előtt már szemellenzősen az olimpiára koncentráltam. Általában ilyen vagyok; amikor elkezdődik a hat-nyolc hetes visszaszámlálás, egyre jobban bezárkózom, és csak befelé figyelek.

Tokióban úgy tűnt – a csapattársaid legalábbis így aposztrofálták –, hogy robotüzemmódba kapcsoltál. Mintha tényleg létezne egy olyan Szilágyi Áron, aki négy- vagy ötévente kizárólag erre a napra bújna elő belőled. 
Lehet, hogy egyszer majd így fognak rám emlékezni: „ő az a Szilágyi Áron, aki csak olimpiát tudott nyerni”.

Soha rosszabbat, noha ez így nem is igaz, ha a világ- és Európa-bajnoki címeidre nézünk egészen a juniorévekig visszamenőleg. De azt talán mégis kijelenthetjük, hogy olimpiaspecialista vagy, ugye?
Fekszik nekem, hogy négyévente van egy olyan versenynap, ahol tényleg reggeltől estig oda kell tennie magát az embernek. Nagyon motivál, hogy minél jobb taktikai repertoárral készüljünk, minden apró részletet mozaikszerűen összerakjunk, s valójában már a kvalifikációt is ennek rendeljük alá. Megkockáztatom, nekem egy Formula 1-es sorozat valószínűleg nem lenne testhezálló.

Az egyéni verseny napja a te napod volt, és a döntőben is lehetett egy kis déjà vu érzeted Londonra visszatekintve, akkor is olasz ellenfeled volt. 
Előző nap bosszankodtunk, hogy sajnos mind a három magyar egy ágra került. Napközben úgy alakult, hogy akiktől tartottam, azokat valamiért elkerültem, de akit leteper az olimpiai ötkarika súlya, az esélyesként is elvérezhet. Leginkább a georgiai Sandro Bazadze izzasztott meg, ráadásul váratlanul, mert tavasszal, amikor a budapesti világkupán elődöntőt vívtunk, 15-6 volt ide. És igen, akkor jött az olasz Luigi Samele. A helyzet tényleg merőben emlékeztetett a londoni döntőre, akkor Diego Occhiuzzi ellen. Tudtam, hogy olasz vívó, vagyis nekem kell dominálnom az első perctől kezdve, mert Samele is az olaszokra jellemző kockázatos akciókkal fog próbálkozni, defenzívebb előkészítéssel és látványos, teátrális megoldásokkal. Ahogy ez összeállt a fejemben, tudtam, mi lesz a feladatom a páston.

Biztos vagyok abban, hogy senkit nem elemeztek annyit az ellenfelei, mint téged az elmúlt években. Bizonyára a harmadik arany megszerzéséhez neked is szükséged volt egy sajátos belső evolúcióra, hogy a londoni és a riói Szilágyi Áronhoz képest is jobb legyél. 
Az utóbbi kilenc évben az a mottó volt előttem: ami ma elég, az holnap kevés. Folyamatosan beemeltünk új elemeket a felkészülésünkbe a régi és jól bevált módszerek mellé. Például másfél éve elkezdtem dobleckéket venni egy dobtanártól, abban a reményben, hátha az is segíti a kéz-láb koordinációmat. Az ötlet nem tőlem jött, Lázár Tibor dobtanár keresett meg, aki nagy rajongója az amerikai sportoknak. Már régóta foglalkoztatja, vajon mennyiben segítheti a sportolók koordinációját, ha megtanulják a végtagjaikat külön-külön is figyelemmel kísérni. Nyitott voltam erre a gondolatra.

Hány ilyen ötlettel találnak meg amúgy? 
Szinte minden héten előállnak újabb és újabb ötletekkel, ám a nagy részük nem feltétlenül a leghatékonyabb, hogy diplomatikus legyek. A jóga is új elem lett, azt is élveztem, mert a nyújtást fontosnak tartom, és persze a szakmai munka minőségéből sem engedtünk. De hát véges az ideje egy sportolónak a felkészülésre, és egyéni, hogy ki mire mekkora hangsúlyt fektet.

A multidiszciplináris felkészüléseden nyoma sincs már a Bay Béla bácsi-féle szemléletnek, amely szerint a vívás legjobb kiegészítő sportja maga a vívás. 
Ha megnézzük, Kárpáti Rudolf a Zeneakadémián oktatott és ott merült el, Gerevich Ali bácsi minden sportág tudója, igazi sportpolihisztor volt. Fontos ugyanakkor, hogy Kiss Áron erőnléti edzőm nélkül sem tartanék itt, akinél minden edzés rendkívül strukturált, és sohasem kér felesleges dolgokat. A mentális és pszichés felkészítésemben Faludi Viktória sportpszichológus és Kárpáti Róbert sportpszichiáter segít, ők hosszú évek óta foglalkoznak velem. És persze ott van Bodnár József, a gyúróm, akiből semmi esetre sem szeretnék engedni.

Nem passzol hozzád a fogalom, de olyan ő neked, mint egy kabala…
Olyan hite van, és olyan pozitív energiák áradnak belőle, amire egyszerűen szükségem van. Ő volt az, aki 2013-ban Madridban, a londoni aranyamat követő első nemzetközi versenyen félrehívott, és azt mondta: készítsünk egy közös fotót, és mutassuk fel három ujjunkat a képen. Nem értettem a kérését, de megtettem a kedvéért. A fotó elkészülte után megmagyarázta, azért volt erre szükség, mert szerinte három olimpiai aranyat fogok nyerni. Mint mondta, a riói már zsebben van, és szerinte Tokió is meglesz. Tehát megjósolta.

Téged, aki a ráció embere vagy, mennyire érintett ez meg?
Szeretem, ha olyan emberek vesznek körül, akik kimozgatnak a saját koordináta-rendszeremből. Decsi András, az edzőm is ilyen, ő sokkal lazábban veszi a dolgokat. Én pedig megfigyeltem, hogy ezeknek az embereknek a közelsége rendkívül jó hatással van rám, mert én inkább egy keretes srác vagyok. Szeretem a szabályokat, szeretek ugyanakkor kelni, ugyanoda menni, szeretem, ha rendszerbe van foglalva az életem. Ám ha olyan emberek billentenek ki ebből, akik mellett biztonságban érzem magam – legfőképpen a feleségem, Betti ilyen –, akkor szívesen hagyom el a komfortzónámat.

Szántó Bettivel kilenc éve ismerkedtetek meg, és szinte napra pontosan öt évvel később, 2017-ben össze is házasodtatok. Csodálatos utat jártok be együtt, ez a filmből is kiderült. Jól érzékelem, hogy mindazon szakemberek mellett, akik körülvesznek, mégis Bettit tekinted a legfőbb támaszodnak szakmai értelemben is? 
Betti nem a klasszikus futballistafeleség. (Nevet) Ő is vívott, így érti a sportot és annak minden részletét. Nem igazán értem azokat az edzőket, akik igyekeznek távol tartani a családot, a párokat a versenyektől, mondván, zavaró tényezők lehetnek. Épp ellenkezőleg, szerintem rendkívül motiváló, ha velünk vannak, és igazi támasz tud lenni egy társ az embernek akár a kudarcosabb pillanatokban is.

Kijutott nektek ebből is, épp a 2019-es, budapesti világbajnokságon az egyéni verseny során a korai kiesésedkor.
Igen, az első és legmélyebb pillanatokban nincs helye szakmai elemzésnek, ott a lelket kell helyretenni, amolyan tűzoltásszerűen. És ki, ha nem az ember párja tudná ezt a legjobban?!

Ehhez képest milyen volt most az első telefonhívásod Tokióból? 
Betti meglepődött, mert későbbre várta a hívásomat. Nem sok gondolatot váltottunk, mindketten sírtunk. De hihetetlen tartalmas volt még a hallgatásunk is. Ez közös sikerünk.

És a szüleid mit kapnak ebből az örömből? 
A repülőtérről rögtön hozzájuk mentünk, ott egy nagyobb családi ünnepléssel készültek. Betti családja is eljött, hatalmas ölelések vártak odahaza. Felemelő volt.

Mit lát ilyenkor egy fiú a szülei szemében? 
Természetesen büszkeséget, bár ők akkor is ugyanilyen büszkék lennének rám, ha a harminckettő között búcsúztam volna, de épségben hazaérek. Édesanyám ilyenkor nosztalgikus hangulatba kerül, és gyakorta felemlegeti az első éveket, amikor ő vitt le a vívóterembe. Elkísért az első bambiversenyeimre, és még egy füzetet is vezetett, hogy mikor hányadik voltam.

Te már készen állsz arra, hogy szülő legyél?
Bettivel természetesen átbeszéljük, hogy milyen irányba tartunk. A feleségem komoly ambíciókkal épít karriert Londonban a bankszakmában, és én mindenben támogatom, örülök a sikereinek. Számos dolgot kellett összehangolnunk az elmúlt években, sok kompromisszumot kellett megkötnünk…

Ki kötött többet?
Mindenképpen ő, és úgy érzem, ideje most már nekem is picit kompenzálnom. Bevallom, fantasztikus érzés, ha az ember élete párja is sikeres, és kiteljesedik abban, amit csinál. El sem tudom képzelni, hogy engem ne inspiráljanak a feleségem sikerei, és fordítva. Mi így működünk.

Az otthonról hozott értékrended, a Vasas családias közege és a kereteket szerető személyiséged egy konzervatív ember képét rajzolja elénk. Nem aggasztanak azok a folyamatok, amelyek – akár a labdarúgó-Eb-n, akár az olimpián – a fősodratú politikai áramlatok irányából otromba módon helyet követelnek maguknak a sportvilágban? 
A politika mindig is része volt a sportnak, az olimpiák történetében pedig különösen, gondolok itt a ’36-os berlini vagy a ’72-es müncheni játékokon történt tragédiákra, demonstrációkra.

Azt gondolná az ember, hogy épp a huszadik század világ­égései, politikai bojkottjai megtanítottak minket arra, hogyan védjük meg az élsport integritását a politikai lobbival szemben. 
Ebben a tekintetben örülök, és igazán szimpatikus, hogy a Thomas Bach vezette Nemzetközi Olimpiai Bizottság határozottan igyekszik elhatárolódni mindenféle politikai megnyilvánulástól.

Csakhogy ez nem minden esetben sikerült. Raven Saunders amerikai súlylökő keresztbe tett karral állt ki a kisebbségek mellett a dobogó tetején, Tom Daley műugró pedig  erős üzenetet küldött az lmbtq-közösségnek, amikor azt mondta: „Roppant büszke vagyok arra, hogy olimpiai bajnok vagyok, és meleg férfi.” Helye van mindezeknek a játékokon? 
Ez a sportolói szint. Abban, hogy ki mit képvisel a sport mellett magánemberként, nagy szabadságot adnék, mert az egyéni döntés és főleg egyéni felelősség kérdése. Azt pedig mindenki maga viseli. Szervezeti szinten azonban bölcs dolog volt, hogy a NOB nem kommentálja az egyéni állásfoglalásokat.

Mégis utat engedett az első férfiből nővé operált, transznemű sportolónak, az új-zélandi Lauren Hubbardnak a női súlyemelésben. Több szervezet, érdekcsoport is megnyilvánult, az ügyet védelmébe vette vagy éppen kritizálta. Nem félő, hogy ez a jelenség eltereli a figyelmet a tiszta emberi sportteljesítmény ünnepléséről? 
Jót kérdezel, de őszintén szólva egyelőre nincs kialakult álláspontom a kérdésben. Nincs akkora tudásom a témában, így idő kell, hogy ez megérlelődjön bennem. Valójában a Nemzetközi Olimpia Bizottság is jól láthatóan tapogatózik még számos területen, hogy az új kihívásokkal szembenézzen.

Egy másik vitára okot adó jelenség az e-sport térnyerése napjainkban. Erről mi a véleményed? Thomas Bach két évvel ezelőtt azt nyilatkozta, amíg a „citius, altius, fortius” elv nem tud jelen lenni az e-sportban, addig nincs helye az olimpiai programban. Ellen tud állni a nyomásnak a nemzetközi olimpiai mozgalom?
Én is látom, mennyire népszerűek a számítógépes játékok és a versenyszerűen űzött e-sportok. Döbbenetes, hogy a Fortnite világbajnoki döntőjének közvetítését többen nézték online, mint a Superbowlt, ez egészen elképesztő. A világ persze erre megy, de már a kifejezést sem érzem korrektnek és pontosnak; nem nevezném ezt klasszikus értelemben vett sportnak. Számomra egyértelmű, hogy az olimpiai mozgalomtól külön kell választani és kezelni az e-sportot.

Élsportolói tevékenységed mellett a Vasas vívószakosztályát, sőt a Nemzetközi Vívószövetség, a FIE versenyzői bizottságát is vezeted. Megszerezted pszichológia és nemzetközi kapcsolatok szakon az alapszakos diplomáidat, és folytatni akarod a tanulmányaidat. Irány a nemzetközi sportdiplomácia?
Ambivalens érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. A sportdiplomácia vonzó terület ugyan, és úgy érzem, tudnám is jól csinálni, hasznos tagja lehetnék a hazai és nemzetközi sportéletnek. Ugyanakkor nem vagyok benne biztos, hogy a személyiségemhez passzolna mindaz, amit ez a terület igényel. Alapvetően introvertált srác vagyok, a mindennapos bratyizás nem az én világom.

Csak úgy lehet ezt csinálni? Ahogy annyi mindenben, itt is megmutathatnád, van másik út is, egy „Szilágyi Áron-os” megoldás.
Nem zárom ki a lehetőségét hosszabb távon, ezért is vállaltam el a Vasas vívószakosztályának elnöki feladatait, hogy kipróbáljam magam és tapasztalatokat gyűjtsek vezetőként is. A most megszerzett harmadik aranyérmem sem változtat azon, hogy felelősségteljes példát mutassak a következő generációnak. Ezt azonban leginkább kicsiben szeretem megtenni: az adja vissza nekem a legtöbbet, ha néhányan miattam mennek el életükben először vívóterembe, vagy tőlem lesnek el egy-egy mozdulatot. Most egy hosszabb pihenőt tartok, időre van szükségem a következő célok meghatározásához. A kiégéstől szeretném megóvni magam, még hosszan szeretném űzni ezt a nagyszerű sportágat magas színvonalon – akár 2032-ig, Brisbane-ig is.

***

Személyesen

*** 

Nyitókép: Földházi Árpád