Akiből ezerévente egy születik – államalapító királyunkra emlékezünk

Gali Máté írása a Mandiner hetilapban.

Az államalapítás politikai feltételeit Géza nagyfejedelem teremtette meg, és ő volt az, aki a kereszténység felvételéhez szükséges első lépéseket is megtette. Három évvel az után ugyanis, hogy 970-ben, a bizánciaktól elszenvedett arkadiopoliszi vereséggel lezárultak a kalandozó hadjáratok, követeket küldött a szászországi Quedlinburgban ülésező birodalmi gyűlésre, ahol I. Ottó német-római császártól térítőpapokat kért a magyarok részére. E lépés jelentősége túlmutatott a vallási vonatkozásán, mivel lényegében kijelölte vele a magyar külpolitika mindmáig alapvető német orientációját azon a földrészen, amelynek akkoriban a két legmeghatározóbb erőközpontja a Bizánci Birodalom és a Német-római Császárság volt. Géza német kapcsolódásait jelezte, hogy később fiát és örökösét Gizella bajor hercegnővel, II. Henrik német-római császár húgával házasította össze. Említést érdemel, hogy István utókor által Imre hercegként ismert fiának eredeti neve Henrik volt az anyai nagybátyja után, az ő fiatalon elhunyt testvér­bátyja, Ottó szintén német-római császárról kapta a nevét.

Noha Géza határozott szándéka volt, hogy a magyar törzsszövetség élén István kövesse őt, fiának fegyverrel kellett megharcolnia a hatalomért. Apja 997-ben bekövetkezett halála után ugyanis a sztyeppei népeknél szokásos korelsőségre és sógorházasságra hivatkozva az Árpádok egyik oldalági leszármazottjának tartott Koppány vezér követelte magának a fejedelmi címet, továbbá Géza özvegyét, Sarolt fejedelemasszonyt. István Gizellával érkező s bár kisszámú, ámde fejlett haditechnikát képviselő német lovagokkal kiegészített serege vereséget mért Koppányra, akinek testét a krónikák szerint a győztes nem temettette el, hanem előbb felnégyeltette, majd kifüggesztette az ország négy várának, Esztergomnak, Győrnek, Veszprémnek és Gyulafehérvárnak a kapuja felé. Utóbbi kifejezetten a lázongó Prokuj gyulának, Sarolt testvérének szánt figyelmeztetése volt, akivel szemben néhány évvel később az akkor már királlyá koronázott István hadat viselt, felszámolva tartományúri hatalmát. Saját nagybátyjával azonban jóval könyörületesebb volt, mint Koppánnyal: csak fogságba vetette, ahonnan Prokuj a lengyel nagyfejedelemhez szökött, s miután az úgyszintén rabságban lévő feleségéért nem tudta kifizetni a váltságdíjat, unokaöccse ajándék gyanánt szabadon engedte a nejét. Méltán jegyezte fel István ebbéli cselekedetéről Merseburgi Thietmar német krónikás: „Sohasem hallottam valakiről, aki így kímélte a legyőzöttet.”

Jól látható, hogy Géza halálától rögös út vezetett István számára odáig, hogy 1000 és 1001 fordulóján királlyá koronázták Esztergomban. A korona, amelyet akkor a fejére helyeztek, nem azonos a napjainkban Szent Koronaként tisztelt fejékszerrel. Hartvik győri püspök a Könyves Kálmán királyunk idején készített Szent István-legendájában számolt be arról, hogy a koronát II. Szilveszter pápa küldte Istvánnak, ám a történészek azt tartják a legvalószínűbbnek, hogy első királyunk megkoronázására III. Ottó német-római császár, valamint az ő fiatalkori nevelőjének és tanácsadójának számító II. Szilveszter pápa együttes akaratából kerülhetett sor. Az elsődleges főhatalmi jelvény ráadásul akkoriban még nem is a korona, hanem a III. Ottó által Istvánnak ajándékozott királylándzsa volt, ami a magyar uralkodó önállóságát, nem pedig hűbéres voltát szimbolizálta. Miként Ademarus Cabannensis francia krónikaíró megállapította: a császár ennek révén tette lehetővé Istvánnak, hogy „mindenhol szent lándzsát hordozhasson, amint az magának a császárnak szokása, és az Úr szegeiből és Szent Móric lándzsájából saját lándzsáján való ereklyéket engedett át neki”. Azzal, hogy a német-római császár uralkodóként ismerte el Istvánt, hazánk csatlakozott a keresztény államok közösségéhez. Ahogyan pedig arra a jeles középkortörténész, Engel Pál felhívta a figyelmet: a keresztény Európa voltaképpen 1000 tájékán született meg, hiszen a skandináv népek, a csehek, a lengyelek, az oroszok, illetve a magyarok csaknem egy időben formálódtak barbár népekből keresztény mintájú országokká, és ennek a folyamatnak az egyik fontos mozzanata volt a Magyar Királyság megalapítása.

István a királlyá koronázásával egyidejűleg, esetleg röviddel azt követően nekifogott a hazai egyházszervezet kiépítésének. Uralkodása során két érsekséget és nyolc püspökséget hozott létre – noha egyes kutatók szerint az elsőt, a veszprémit még Géza nagyfejedelem hívta életre –, és megalapított három bencés kolostort. Görög rítusú templomok emelésére is engedélyt adott, ám országát a latin egyház keretein belül helyezte el. Már csak azért is, mert annak szilárd területi szerkezete – érseki tartományokkal, egyházmegyékkel, főesperességek és plébániák sorával – a politikai berendezkedés megteremtéséhez is támaszként szolgált. Az egyházszervezet kialakításával párhuzamosan ugyanis István a világi uralmának létrehozását is megkezdte. Területi igazgatásának alapegységévé az addigi törzsi-nemzetiségi alapú berendezkedés helyett a vármegyét tette. Az István idején alapított vármegyék pontos száma nem ismeretes, de feltételezések szerint huszonöt-harmincra tehető. Felölelték a királyi földeket, az egyházi birtokokat és a magán­birtokokat is. Élükön a királyt képviselő megyés ispánok álltak.

Annak érdekében, hogy az általa megalkotott művet egyben tartsa, István élete nem csekély részét hadban töltötte. A központi hatalom megszilárdításához kénytelen volt háborút folytatni az olykor egész országrészek felett uralkodó törzsfők ellenében, mint például az említett Prokujjal vagy a Maros-vidéki Ajtony vezérrel, illetve a krónikák alapján egy bizonyos Keán törzsfővel, akinek személyazonosságát mindmáig homály fedi. Háborúzott a lengyelekkel és a besenyőkkel, illetve a bizánciak oldalán részt vett a bolgárok elleni hadjáratban. A korszak két kontinentális nagyhatalmával, a Bizánci Birodalommal, valamint a Német-római Császársággal békére törekedett. A bizánciakkal ez sikerült is, a németekkel szemben azonban a nyugalmas külkapcsolatok csak addig tartottak, amíg 1024-ben el nem hunyt István sógora, II. Henrik császár. Hat évvel később az utódja, II. Konrád határincidensekre hivatkozva támadást indított hazánk ellen. A felperzselt föld taktikáját alkalmazó magyarok viszont kiéheztették a seregét, aztán egészen Bécsig üldözték.

Küzdelmekkel teli élet végén hunyt el István 1038. augusztus 15-én. Kultuszának ápolását I. (Szent) László királyunk kezdte meg: pápai jóváhagyás nélkül vitte keresztül István szentté avatását, akit uralkodói példaképének tekintett. Az államalapítót 1083. augusztus 20-án avatták szentté Székesfehérváron. A szentek ünnepnapja általában földi haláluk, vagyis az úgynevezett égi születésnapjuk naptári időpontjához kötődik, István esetében ezt át kellett helyezni néhány nappal. Augusztus 15-e ugyanis Nagyboldogasszonynak, Magyarország védőszentjének az ünnepnapja, egyúttal Szűz Mária mennybevétele, a katolikus egyház legnagyobb Mária-ünnepe.

Az elkövetkező évszázadok során Szent István kultusza korszakonként, valamint politikai és ideológiai berendezkedések mentén számos alkalommal változott. Ápolását elősegítette például, hogy Mária Terézia 1764-ben a polgári szolgálatot elismerő legmagasabb kitüntetés gyanánt megalapította a Szent István-rendet, a két világháború között hazánkban hatalmon lévő jobboldali–konzervatív rendszer pedig a Szent István-i állameszme jegyében fogalmazta meg a befogadó és keresztény magyar nemzeteszmény gondolatiságát, továbbá 1938-at, az uralkodó halálának 900. évfordulóját Szent István-emlékévvé nyilvánította. Nem kedvezett az első király képének, hogy a szentkultuszt a reformáció alapvetően nem pártolta, ahogyan később a felvilágosodás szekularizációs törekvései, majd a röviddel a második világháború után hazánkban berendezkedő, vallásellenes és osztályszemléletű kommunista rezsim sem.

Szent királyunk hagyományának különböző értelmezései nem változtatnak azon a tényen, hogy István kimagasló formátumú, messzire látó uralkodó volt, olyasvalaki, akiből ezerévente egy születik. Mindmáigelévülhetetlen állam- és egyházszervező munkát végzett, ami után méltán érdemelte ki, hogy az egyik legkiválóbb magyar középkorásznak tartott Kristó Gyula professzor a róla szóló könyvében így fogalmazzon: „Szent István neve forrt össze a legszorosabban a magyarsággal és egyszersmind a magyarok európai­ságával. Az ő nevének szinonimája a szentkirály, ő volt falvak százaiban a templomcím, a település névadója. Ő az örök hivatkozási alap, minden cselekedet viszonyítási pontja, ő a Nagy Kezdet, az országalkotó, az államszervező, a keresztény hitet terjesztő uralkodó. Ő a valaha élt legnagyobb magyar államférfiú.”

A szerző a Rubicon Intézet tudományos főmunkatársa, a Mathias Corvinus Collegium kutatótanára.

Nyitókép: MTI / Cseke Csilla