Kevés szó van, amely manapság többször kerül közéleti vitáink középpontjába, mint a jogállam. Ezeknek a vitáknak egy része fontos, és megfelelő keretekkel is bír: a jogállamiság a modern alkotmányos állam működésének kulcsfontosságú szabályait rögzíti. A polgárok életébe való állami beavatkozás korlátok közé szorítása, a jogbiztonság, a bírói függetlenség vagy a hatalommegosztás elve – többek között – olyan alkotmányossági követelményeket jelent, amelyeknek akkor is alapvető mércéül kell szolgálniuk a közhatalom gyakorlásának megítélésére, ha bizonyos körökben maguk is értelmezés tárgyai. A laikusok azonban okkal érezhetik úgy, hogy tán a kelleténél is többször kötünk ki ennél az alkotmányos alapelvnél. Ma ugyanis olyan társadalmi viták is jogállamiság-kérdésként jelennek meg, amelyekben a jogivá transzformált megközelítés már nem a közjót szolgálja.
Jogtudományi egyetértés övezi, hogy a jogállamiság tartalmi, vagyis a jogrendszer formális szabályain (például jogbiztonság) túlterjeszkedő felfogása emberi jogi követelményeket is felölel. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a konszenzust élvező alapjogi elvárások – úgymint az élethez és a méltósághoz való jog, a vallás- vagy a szólásszabadság – mellett azokat az újabb követeléseket is helyes lenne jogállami kritériumként felfogni, amelyek maguk is nagy morális viták tárgyai. A kérdés ahhoz a mélyebb problémához vezet el bennünket, hogy meddig terjed az emberi jogi érvelés legitimitása. Mert nem lehet vitás, hogy az emberi jogi vívmányok rendkívüli kincseink, amelyekre mint a szemünk fényére, úgy kell vigyáznunk, emellett azt is érdemes belátni, hogy éppen fenntarthatóságuk ellen vét, aki feszítő morális viták elfojtására használja őket.
Hibás gondolkodás pusztán egyes társadalmi csoportok morális meggyőződését emberi joggá formálni”