Százéves történelem: mit adtak Kínának a kommunisták?

Kohán Mátyás írása a Mandiner hetilapban.

Amikor tucatnyi társával egy kis sanghaji házban megtartotta a Kínai Kommunista Párt első ülésezését, Mao Ce-tung valószínűleg nem remélte, hogy e tettének történelmi jelentősége lesz – máskülönben minden bizonnyal nem felejti el az első kongresszus dátumát, hogy aztán utólag emlékezetpolitikai okokból kelljen július 1-jét a párt születésnapjaként megjelölnie. A kezdetekkor néhány tucat aktivistából álló, szovjet ügynökök segítségével alapított szervezetet 1921-ben még vegzálta a rendőrség, ma viszont, amikor a taglétszám lassan a százmilliót közelíti, övé a rendőrség. Is.

Kövesd a pártot mindörökké

A Kínai Kommunista Pártnak több tagja van, mint az Egyesült Államok két domináns politikai erejének összesen, a világon egyetlenegy párt, Narendra Modi indiai miniszterelnök bő száznyolcvanmilliós Indiai Néppártja nagyobb. Nem csoda, hogy valóságos kultusz épült Kínában a párt köré, a századik évfordulót pedig példátlan pompával ünneplik: a mozikban nagy kommunista kultfilmek futnak, például a koreai háborúról szóló Áldozat vagy a Mao Ce-tung több millió ember halálával járó kulturális forradalmának történetét „újrahangszerelő” Vörös Nap. A Hszinhua állami hírügynökség százrészes párttörténeti dokumentumsorozatot lengetett be, 100% címmel pedig száz kínai rapper zeng tizenöt perces ódát a párthoz – igaz, bizonyos előadók, például Ice Paper, csak utólag tudták meg, hogy részt vettek benne. „Soha ne felejtsd el, miért kezdtél bele” és „Kövesd a pártot mindörökké” feliratú óriásplakátokat szór szét a kormány az országban, sarló-kalapácsos pirosba öltöznek a felhőkarcolók, a volt fővárosban, Nankingban pedig száz esküvőt szponzorál fiatal pároknak a kormány – hotel, smink, menyasszonyi ruha inkluzíve.

Mint mindenben, természetesen az ajándék esküvők elosztásakor is előnyt élveznek a párttagok – az előny pedig a legtöbb új tag számára az ideológiai meggyőződést messze megelőző szempont. A vuhani Csongnani Közgazdasági és Jogi Egyetem 1885 párttag hallgatója között nemrég végzett felmérésből is ez derül ki: a közügyek keveseket, a magán­érdek annál többeket terel a párt környékére, főleg azért, mert a hivatalok és állami vállalatok egyre inkább csak tagokat vesznek fel a vonzó pozíciókba.

Nem véletlen ezért az sem, hogy a párttagság megszerzése nem egy űrlap kitöltéséből áll, mint itthon vagy tőlünk nyugatabbra: a sokszoros túljelentkezés miatt először írásos beadványban kell kérni a felvételt és részletesen megindokolni, hogy miért vegyék fel a jelentkezőt. Ezután a jelölt személyének, családjának, társas kapcsolatainak átvilágítása következik, majd háromnapos ideológiai kurzust tartanak az 1949 és 1976 között regnáló Mao Ce-tung, az 1978 és 1989 között kormányzó Teng Hsziao-ping és a 2012 óta hatalmon lévő Hszi Csin-ping tanításairól – aztán pedig meginterjúvolnak nyolc barátot és családtagot. Ezzel válik a jelentkezés hivatalossá, és kezdetét veheti az egyéves próbatagság, melynek során a jelölt alkalmasságát negyedévente interjúban vizsgálják – és még így is elutasítják a jelentkezők több mint négyötödét.

Kevesek ajkáról hangozhat csak el az eskü: „Be akarok lépni a Kínai Kommunista Pártba, meg akarom tartani a párt programját, be akarom tartani a párt alapító okiratának rendelkezéseit, egy párttag kötelességeit akarom ellátni, a párt döntéseit végrehajtani, a pártfegyelmet szigorúan megtartani, a párt titkait őrizni, a párthoz lojálisnak maradni, keményen dolgozni, egész életemen át a kommunizmusért harcolni, minden időben kész vagyok mindenemet a pártért és a népért feláldozni, és a pártot soha el nem árulom.”

Kell a legitimáció

A szigorú felvételi eljárás sem volt azonban képes megakadályozni azt, hogy a szervezet – az országhoz hasonlóan – egyre „burzsoább” legyen: 2009 óta 34-ről 50,5 százalékra nőtt a diplomás párttagok aránya, közben a munkásoké 40-ről 
35 százalékra csökkent. Miután Kína 2001-ben, Csiang Cö-min elnöksége alatt belépett a Kereskedelmi Világszervezetbe, a vezetés engedélyezte üzletemberek, értelmiségiek párttagságát is – ők pedig másra sem vártak, elözönlötték a pártot. A bő tizenötmillió magáncég háromnegyedében működik is pártsejt.

Ez a fejlemény, mint Kínában oly sok minden, a Kínai Kommunista Párt rendkívüli alkalmazkodási készségének következménye. Salát Gergely egyetemi docens, a PPKE BTK kínai tanszékének vezetője, az egyetem Nemzetközi és Politikatudományi Intézetének vezetője lapunknak azt mondja, hogy a Kínai Kommunista Párt a világtörténelem egyik legsikeresebb politikai szervezete, hiszen néhány évtizeddel megalakulása után megszerezte a hatalmat a világ legnépesebb országában, s azóta is sikerült megőriznie.

Felhívja a figyelmet arra, hogy „ebbe persze az elején belehalt néhány tíz millió ember, de az elmúlt negyven év a villámgyors fejlődésről, modernizációról és életszínvonal-emelkedésről szólt, ami óriási legitimációt ad a pártnak”. A siker kulcsa szerinte az volt, hogy „a párt rugalmasan alkalmazkodni tudott a mindenkor kínai valósághoz, és bár számos alkalommal futott zsákutcába, mindig tudott korrigálni – tehát dinamikusan változik, s mindig ahhoz a helyzethez, azokhoz a problémákhoz igazítja a struktúráját és az ideológiáját, amelyeket éppen kezelni kell”.

És valóban: a nagyobb formátumú kínai vezetők mind rajta hagyták kezük nyomát a párt ideológiai irányvonalán. Már Mao Ce-tung is csavart egyet a hagyományos marxizmus–leninizmuson, amikor a mozgalom gerincének nem a városi munkásságot, hanem a vidéki parasztságot tette meg, és a városok „körbekerítésével” tervezte átvenni a hatalmat. A második generációt az 1978-ban hatalomra kerülő Teng Hsziao-ping képviselte, aki piacpárti reformokat hajtott végre, mondván, hogy „ha nem tudunk gyorsabban növekedni a kapitalista országoknál, nem tudjuk megmutatni a rendszerünk felsőbbrendűségét”, és ravasz, nem túl tolakodó külpolitikai stratégiájával letárgyalta Portugáliával és az Egyesült Királysággal Makaó és Hongkong kínai visszavételét az „egy ország, két rendszer” elv alapján. Aztán a harmadik nemzedék, az 1992-től országló Csiang Cö-min volt az, aki valóban be is csatornázta a kommunista tömörülésbe a kapitalistákat: a „hármas képviselet” ideológiája alapján a pártot a fejlett kultúra, a széles tömegek és a fejlett termelőerők (értsd: az üzletemberek) képviselőjeként láttatta, és ezen az alapon megnyitotta a tagság lehetőségét a középosztály, az üzletemberek és az értelmiség előtt. És bár Kína azóta sem szaggatja az istrángot a kiotói egyezményben megígért kibocsátáscsökkentés tekintetében, mégiscsak a negyedik generációt képviselő Hu Csin-tao „tudományos szemléletű fejlődés” ideológiája volt az, ami a párt gazdaságfejlesztési programjában a természet kárára zajló eszement bővítés helyett a fenntartható, energiatakarékos fejlődésre helyezte át a hangsúlyt.

Egy kis személyi kultusz

A fenti vezetők ágyaztak meg a 2012 óta hatalmon lévő ötödik nemzedéknek, azaz Hszi Csin-pingnek, aki a párton belül a korrupció letörésén, saját maga számára a korlátok nélküli egyeduralom elérésén, a világban pedig a globális nagyhatalmi szerep gyakorlásán dolgozik.

Mao Ce-tung után vezették be azt a szabályt, hogy a kínai elnökök legfeljebb két ötéves cikluson keresztül vezethetik az országot – annak érdekében, hogy egy vezető köré se épülhessen többé személyi kultusz. Hszi ezt 2018-ban eltörölte, így ő igény esetén akár élete végéig is hatalmon maradhat. És ha a nyelvpolitika alapján ítélhetünk, egy kis személyi kultusz egyáltalán nincs ellenére – máskülönben nem honosított volna meg a közéletben olyan sajátos szóvirágokat, mint például „Hszi Csin-ping tanai az új éra kínai jellemzőkkel bíró szocializmusáról”, a „négyágú átfogó stratégia”, az „ötszférájú integrált terv” vagy a „történelmi nihilizmus”, amellyel azokat szokás vádolni, akik Mao Ce-tung sok millió kínai halálát okozó döntéseit kritizálják. Hszi nagy dobása volt az is, hogy a Kínai Kommunista Pártot beleírta az alkotmányba mint „a kínai vonásokkal bíró szocializmus meghatározó jellemzőjét”.

Emellett az ő nevéhez fűződik a kiberbiztonsági és a nemzetbiztonsági törvény is, előbbi minden technológiai vállalkozást arra kötelez, hogy a Kínában tárolt összes felhasználói adathoz biztosítson hozzáférést az állami titkosszolgálatoknak, utóbbi pedig minden kínai vállalkozást az állami titkosszolgálati munka támogatására kötelez. Ez az elsődleges oka annak, hogy a Huaweit jó néhány nyugati ország megpróbálta kizárni az 5G hálózata kiépítéséből, és számos országban tilos Huawei telefonokat árusítani vagy állami alkalmazottak szolgálati készülékeként rendszeresíteni.

„Ha valamire Hszi Csin-ping nagyon ügyel, az az, hogy nehogy valaki kiemelkedhessen mellette, és adott esetben a fejére nőjön. Uralmuk hasonló szakaszában a korábbi vezetők mellett már lehetett azonosítani, hogy ki lesz az utód, ma nem látunk ilyen személyt – elemez Salát Gergely. – A kínai politikusok jellemzően sokáig élnek, szóval pár ciklus még benne lehet Hsziben. Mindenesetre az idén elfogadott országos középtávú tervek 2035-ig szólnak.” Természetesen bármi lehetséges, Hszi akár jövőre, második ötéves ciklusa leteltével is leteheti a lantot – de valószínűbb, hogy inkább 2027-ben, 74 évesen menne majd nyugdíjba, hacsak egy váratlan egészségi helyzet vagy egy kihívó közbe nem szól.

A Kínai Kommunista Párt azonban Hszitől függetlenül is jobban van ma, mint valaha: a világ második legnagyobb gazdaságát felügyeli, amely záros határidőn belül világelső lesz, erős és egyre erősödő vállalkozói hátország áll mögötte, s ma már az övé a világ egyik legerősebb haditengerészete is. A Kínai Kommunista Párt jó eséllyel túlél még egy darabig – hiszen az országon belül jóformán senkinek nem érdeke a bukása, ebben pedig generációs szakadék sincs igazán. Kínán kívül persze szép számmal akadnak ellenségek – de ők vagy gyengék, vagy Hszi Csin-ping a „win-winen alapuló külpolitika” jegyében már régen megszelídítette őket egy kis kemény jüannal.

***

Nyitóképen: A Nagy Testvér beszél neked: Hszi Csin-ping a Tienanmen téren. Fotó: REUTERS / Carlos Garcia Rawlins