Az orfűi vízimalom

Sámson Gergely írása a Mandiner különszámában.

Pécs nyüzsgő belvárosa gyakran izzik a nyári forróságban, de a központot észak felé elhagyva pár percen belül az erdőben találjuk magunkat. Ahogy felérünk a Mecsek gerincére, megváltozik a táj: a szubmediterrán molyhos tölgyes karsztbokorerdőket felváltják a tekintélyt parancsoló bükkösök, a forróságot a hűvös pára, a város zaját a madarak csiripelése.

Nem kell sokat utazni a Mecsekben, hogy Orfűre érkezzünk: a Garat teraszán ülünk le pár percre, mielőtt körbejárnánk a malmokat. A közösségi tér és bisztró 2016-ban nyitott, a kínálatban helyi termékek, magyarhertelendi sörök és frissen sült cipók sorakoznak. A vagány faépület huszonegyedik századi, s tökéletesen illeszkedik a környezetbe. A teraszon szépen megfér egymás mellett a népzene, a jazz és az elektronikus zene. Most mindenki ki van éhezve a jó programokra, mi, pécsiek pedig amúgy is szívesen járunk ki Orfűre.

Az ember itt együtt lélegzik a természettel: Füzes Kata belvárosiként jár ide nap mint nap, készíti a süteményeket, és összefogja a malmok körüli teendőket. Testvérei közül Petra a papírmalmot és a grafikai műhelyt viszi, Orsi pedig a kenyérrel és a kertészkedéssel foglalkozik. Most kezd szárba szökkenni a kenderültetvény – na nem olyan kender! –, amely rostjaival a merített papír egyik alapanyagát adja. A vízimalom melletti épületben találjuk a kemencét, amelyben egyszerre huszonöt kovászos cipót tudnak megsütni. Ha Katáék édesapja még élne, a vízimalom nem csak múzeumként működne. „Elméletben mindannyian jól tudunk őrölni, de egyikünk sem molnár – sóhajt Kata. – Elhivatott molnárra lenne szükség, aki érti a hagyományos technológiát, és akinek ilyen kis malomban is van tapasztalata.”