Aranyeksztázis a mólón

Vasárnap délután kettőkor indulunk a Velencei-tó partjáról, Gárdonyból a kisfiammal, hogy az olasz–angol döntőt Itáliában nézzük meg. Mondhatni, hagyomány ez már nálunk, hiszen három éve a francia–horvát vébéfinálét (4-2 a franciáknak, most hol vannak szegények mint ismételt fő esélyesek: már régen otthon!) az Isztrián néztük végig András barátomék falujában, Poreč (olaszul Parenzo) mellett. Akkor sakktáblás horvát mezben vonultunk a helyi kocsmába, vereség lett a vége, kalkulálhatóan, de Poreč egész éjjel ünnepelte a hősöket.

Egy ideje Triesztet második otthonnak szánom, az esti terv szerint András a fociőrült ikrekkel átjön Poreč melletti házukból, mi egyenesen Triesztbe tartunk, s együtt nézzük a belvárosban a finálét. Hiába állok meg négyszer is a Fiat Freemonttal, négy és fél óra alatt Muggiában vagyunk, ebben a festői halászfaluban a trieszti öböl Szlovénia felőli sarkában. A főtéren hatalmas a készültség, kint a tévék, a zöld-fehér-piros trikolór, az éttermek asztalai foglaltak, Andriska fiammal megvacsorázunk, aztán a magyar szurkolói csapat egyesül, és bevonulunk Friuli-Venezia Giulia tartomány székhelyére, hogy a tengerre néző, hatalmas főtéren, a városi jelkép alabárdok alatt, a Piazza Unità d’Italián lévő óriási kivetítő előtt szurkoljunk. A tömeg hatalmas, de ezt a gigantikus méretű teret (mint a velencei Szent Márk) nem tölti be, ellenben a környező utcákba és terekre zsúfolásig beszorulnak a drukkerek, minden hely foglalt, a hangulat leírhatatlan.