Az örök érvényű hősköltemény

Szöllősi György írása a Mandiner hetilapban.

Miután hazahoztam Tallai Gábor és Futaki Attila új Puskás-képregényét, némileg meglepve láttam viszont még aznap Rozi lányom kezében. „Belelapoztál?” – kérdeztem nehezen leplezett meghatottsággal, mire ő egy tízéves nagyképűségével azt válaszolta: „Elolvastam.” Volt ugyan, amit nem értett, valamiért mégiscsak beszippantotta a történet, a rajz, a Puskás-legenda. Na ja, a Puskás-musical dalait is kívülről fújja, és általános tapasztalatom, hogy az ő korosztálya sokkal inkább „képben” van Puskásék történetét illetően, mint azon középgenerá­ciók képviselői, akik játszani már nem látták az ötvenes évek magyar világsztárjait, fiatalkorukban pedig tabutémának számított a Rákosi-érában túlpörgetett meg az emigránsok miatt is kellemetlenné vált Aranycsapat-sztori.

Éppen a fenti példák – a képregény, a musical – igazolják azonban, hogy a Puskás-legenda végképp kiszabadult az aktuális érdekek, hivatalos narratívák szorításából, egyszerűen olyan örök érvényű hősköltemény, amely az eposzok szabályai szerint tökéletesen „működik” jó fél évszázaddal az események ideje után, sőt a minden értéket megkérdőjelező, feje tetejére állt világunkban is. Ráadásul a futball ma még népszerűbb, a Real Madrid szintén, a világbajnokság pedig nagyobb show, mint valaha, és a legnagyobb dicsőség a góllövőké. Senkinek nem kell hát magyarázni, mit jelentett Puskásnak csapatkapitányként vb-döntőt játszani, majd lenullázódni, és a megaláztatásokon, történelmi és magánéleti kríziseken, eltiltáson, betegségen felülkerekedve a száműzetésben a világ legjobb klubjával a csúcsra visszatérni.

Ha Hollywoodban írták volna, való­szerűtlenül sablonos lenne a sztori. De az élet írta, és mind többen csodálkoznak rá, hogy miközben Magyarországot, a magyarságot a huszadik század nagy vesztesének szoktuk tekinteni, van itt egy világraszóló magyar sikertörténet. Trianon, a holokauszt, a gulág és ötvenhat szívszaggató drámájának árnyékában is megmutatták magukat magyar géniuszok: a művészet, a tudomány, a sport nagy­ságai Bartók Bélától Szent-Györgyi Alberten át Puskás Öcsiig, s műfajánál fogva utóbbi az, aki a szó valódi értelmében világsztár lett akkor, amikor a magyarokat inkább sajnálták, mint ünnepelték. A rapszodikus és kegyetlen huszadik század végeztével azonban a történelmi távlat lassan a helyükre rendezi a dolgokat, és mi büszkén húzzuk ki magunkat, amikor Emilio Butragueño a madridi Puskás utca avatásán – két hete történt – kijelenti: „Puskás neve a siker szinonimája Madridban.” Ezek fontos visszaigazolások azért is, hogy véletlenül se bizonytalanítson el bennünket, amikor itthon gyakran halljuk: „Ugyan, túl van tolva ez a puskásozás, miért kell még mindig vele foglalkozni?”

Nos, nem még mindig, hanem egyre inkább.

Ő ugyanis mára lett klasszikus, a klasszikusok pedig örök érvé­nyűek. Szintén friss, májusi hír, hogy Milánóban két olasz alkotó, Gianfelice Facchetti és Fabio Zulli írt és állított színpadra egy Puskásról szóló darabot, az angolszász világban is a magyar, „kávéházi” futballkultúra és Puskásék iránti nosztalgia söpör végig. Ez utóbbi főként Jonathan Wilsonnak, korunk legdivatosabb futballszakírójának a munkássága, valamint a Guttmann Bélát, Egri-Erbstein Ernőt, Kürschner Izidort a közelmúltban felfedező és bemutató könyvek nyomán.

Ha ehhez még hozzávesszük, hogy Puskás teljes jogú tagja a manapság a leginkább hologramos focis kártyákon és videójátékokban testet öltő szuper­elitklubnak Pelével, Messivel, Mat­thäusszal és a legnagyobbakkal együtt, vagyis a közelmúltban negyvenhat országban gyűjtötték a srácok az őrülten népszerű Panini-albumok Puskás-kártyáit, és a FIFA-játék legújabb, 2021-es verziójának szenzációja a három szuperértékes Puskás-kártya, akkor nem meglepő, hogy a legfiatalabbak is áhítattal és érdeklődéssel lapoznak bele a képregénybe. De hogy végig is olvassák, az már nemcsak a legendás Öcsi, hanem leginkább Futaki Attila és Tallai Gábor érdeme...

A szerző a Nemzeti Sport főszerkesztője.

Nyitókép: Gettyimages / Hulton Archive / Keystone