Magyar mese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy dédnagyapám, karikalábú, derék kádármester, aki annak rendje és módja szerint kézhez kapta a behívót. Ment is szegény Kranczler a háborúba, talán nem olyan nagy svunggal, mint az elvárható lett volna, de azért ment: mendegélt.

Asszonya, lányai keservesen sírtak, nem tudták, viszontlátják-e még valaha a családfőt. Szerencsére a szabályzat akképp rendelkezett – ugyan jó ember lehetett, aki megszövegezte –, hogy az a honvéd, akinek három családja van, hazalátogathat az övéihez. Hanem dédnagyapámnak csupán két családja volt: világszép leányok. Csattanós végű történetünk azonban mese, és a mesékben néha csodák is előfordulnak. Hogy a főparancsnokság elöljárójának a figyelme lankadt-e, vagy a szíve enyhült meg a jóasszony gyöngybetűs kézírása láttán, nem tudni, mindenesetre kézjegyével látta el a kérvényt, pecsét helye, s. k., áldja meg őt haló porában is a Jóisten. Dédnagyapám hazajöhetett.

Kora nyár volt, az árpaérő körte és hazánk német megszállásának ideje. A tornácon kaskák sorakoztak, négy kövér kosárka, dugig rakva a finom húsú, édes gyümölccsel, melynek híre a desszertre ácsingózó vendégszoldátok fülébe is eljutott. Még csak az hiányzik, hogy ez a pompás körte megrothadjon vagy méltatlanok kezébe jusson! Nosza, ketten közülük felkerekedtek, s megkocogtatták a Bárány utcai ház nagy kapuját. Verték, rúgták, ököllel ütötték. De mivel a mesékben minden jóra fordul, nem hallgathatjuk el, hogy közben kedvesen nevetgéltek, és eszük ágában sem volt bántalmazni a háziakat, akik a beléptükre nyomban elősiettek. Dédnagyanyám a kis konyhából, dédnagyapám a műhelyből, ahol éppen barrelt eszkábált, hogy legyen miben tárolni a halkonzervet és a hitlerszalonnát a fronton. A kuvaszszőke legények félreérthetetlenül a kaskákra böktek, és udvariasan haptákba vágták magukat: Danke schön! S már vitték is a zsákmányt a dzsip felé.