Zilah, Szolnok, Budapest, Kaposvár, majd egyenesen a Nemzeti Színház színpadára. A fiatal színésznővel szabadságról, a gondolat erejéről és a Vidnyánszky-féle színházi világról is beszélgettünk.
Ádám Rebeka Nóra interjúja a Mandiner hetilapban.
Egyszer megkérdezték öntől, mitől tart leginkább, mire azt felelte, „az alattomos, kórházban fekvős, leépülős, magatehetetlenül meghalós betegségektől”. Most itt ez a makacs vírus, több mint egy éve az életünk része. Hogy éli meg?
Hála Istennek, sok rokonom és ismerősöm megkapta már az oltást, így jelentős terhet vesz le a vállamról, hogy legalább miattuk nem kell aggódnom. Megpróbáltam produktív lenni, francianyelv-tankönyveket vettem, hogy tanuljak és fejlesszem magam, olvastam, filmet néztem. Aztán jött egy időszak, amikor az egésztől elment a kedvem. Meg kellett állapítanom, hogy vannak olyan emberek, akik nálam sokkal ügyesebbek abban, hogy produktívan eltöltsék az időt. Nekem sajnos nem megy. Én abban vagyok jó, hogy bemenjek a színházba, és próbáljak. Szóval elég sok mélypontja volt ennek az időszaknak, magaslatai viszont nem igazán akadtak. Hol a színház hiányzott nagyon, hol a család, hol a kettő egyszerre. De most már látszik a fény az alagút végén.
Tizenévesen az ember szívesebben áldozza minden idejét és az élete egészét a színháznak. Több mint tíz év után még mindig megvan önben ez az elhivatottság?
Már nem ugyanúgy gondolkodom erről. Már nem érzem azt, hogy csak és kizárólag a színház tud boldoggá tenni és száz százalékig kielégíteni. Viszonylag hamar ki lehet égni, fogalmam sincs, hogyan csinálják, akik nem égnek ki. Nem ér új élmény és tapasztalat, egyfolytában csak dolgozik az ember. A másik kellemetlen rész, amikor már sokadjára kell lemondani a családi születésnapokat és összejöveteleket. Ez előbb-utóbb fájni kezd. Biztos van olyan lélek, aki ezt jól viseli, de engem már nem csak a hivatás tesz boldoggá. Viszont az, hogy ez a gondolat végre megérett bennem, sokkal könnyebbé teszi a színházi munkát, mert nem érzem úgy, hogy mindent egy lapra teszek fel.
Tehát akkor voltak időszakos kiégései?
Igen. Ezek persze többnyire az én hibámból adódtak, mert nem gondoltam, hogy más is szerezhet örömet, mint a színházi siker vagy a kollégák elismerésének a hajszolása. Voltak időszakok, amikor rettentően elfáradtam, emlékszem, előadás előtt ültem a fodrásznál, és azt éreztem, úristen, nem tudom a szövegemet, nem vagyok képben az előadással. Aztán nyilván hét órától jól ment minden, de voltak ijesztő pillanatok.
Békeidőben nagyon elfoglalt. Sokszor beszélt arról, hogy nem igazán jut ideje töltekezni. Ilyen esetben honnan merít erőt?
Valóban sokat játszom, amiért hálás is vagyok. Talán ez az, ami visszatölt ilyenkor. Mint a dinamós bicikli, amit tekersz, és közben áramot termel. Ráadásul a színházi munka igazi csapatmunka. Ha látjuk egymáson, hogy valaki rosszabbul van, tudjuk segíteni, húzni a másikat, vagy csak adni pár jótanácsot, egy ölelést. Sokat ad ilyenkor, hogy nincs egyedül az ember, és nem az ő vállán van minden teher.
A budapesti felvételin Máté Gábor szóvá tette rekedtes hangszínét, mire a második rostára megpróbált vizet szippantani, hogy elmulassza. Mennyire jellemző a színházi szakmában a megfelelési kényszer?
Biztos, hogy létezik. Ha valaki egy mestertől függ, akire felnéz, elkerülhetetlen, hogy meg akarjon felelni neki. A színész azt akarja, hogy szeressék, és ezért mindent megtenne. A megfelelési kényszer többnyire az ember szorongásaiból vagy félelmeiből táplálkozik – vajon ha nem úgy gondolkodom, mint a többség, akkor van-e helyem egy csapatban? Szerencsés, aki nem akar megfelelni senkinek.
Végül Kaposváron, Vidnyánszky Attila osztályában végzett, akivel azóta is együtt dolgozik. Mennyire áll közel önhöz az ő színházi világa?
Remélem, nem hangzik nagyképűen, de azt hiszem, értjük és ismerjük már egymást. Nekem – és a többi olyan színésznek, aki régóta dolgozik vele – már nem úgy kell megfogalmaznia az instrukciókat, mint másoknak. Már értjük azt a formát, amiben gondolkodik, és amikor ötletelünk vagy javaslatokat teszünk, akkor mi is tudunk azon a formán belül gondolkodni. Öt évig volt a tanárom, négy éve játszom a Nemzetiben, minden évben van vele közös munkám, sokkal könnyebb, hogy nem kell mindent a legelejéről kezdeni.
Ahogyan ő dolgozik, az egyedinek számít a magyarországi színházi palettán. Ha elkerülne Vidnyánszky mellől, hiányozna a vele való munka?
Bizonyos szempontból biztosan hiányozna. Az első közös darabunkat, a Psychét például nehéz a lelkemben felülmúlni, kivételesen áldásos munkafolyamat volt, amiből aztán gyönyörű előadás született. Melózni kell, szívedet-lelkedet beleadni, de azért a csillagoknak is úgy kell állniuk, hogy minden tökéletesen sikerülhessen – na, ez ilyen munka volt. Mindamellett ha nagyon őszinte akarok lenni, a Vidnyánszky-előadások kapcsán sokszor az az érzésem, hogy olyan konstrukciók, amelyekben engem ki lehetne cserélni, és ugyanúgy működne minden. Nem a színészeire épít elsősorban. Szóval talán nem csorbulna az előadás, ha nem én lennék ott.
Biztos van olyan előadás is, amely kapcsán azt érzi, az ön játéka miatt működik jól.
Talán inkább úgy fogalmaznék, hogy vannak olyan előadások, amelyek esetében tudom, hogy nem lenne olyan, ha nem én játszanám. Lehet, hogy sokkal jobb lenne, de az is lehet, hogy sokkal rosszabb. Érdekes, hogy ezt például az ifjabb Vidnyánszky Attila rendezte előadásokban érzem. Egyik sem jobb vagy rosszabb, mint a másik, mind a kettőben remek játszani, de színészként másképp érzed magad bennük.
Melyik darabot érezte legtávolabb magától?
Talán a legutóbbi bemutatót, A kassai polgárokat. Rettenetesen nehéz a szövege. Túl van fogalmazva, ráadásul tele van olyan motívumokkal, amelyek már-már elavultak számomra. Rengeteget kellett dolgoznunk azon, hogy a mondatok a mai világban is érthetővé tudjanak válni. Illetve kissé nyomasztó volt az is, hogy az előadás első negyvenöt percében sokszor szóba kerül Genovéva, az „angyalarcú szépség”, majd egyszer csak be kell lépnem a színpadra. Ekkorra már minden nézőnek van a fejében egy kép, hogy hogy nézhet ki ez a gyönyörű nő, és ezután nem túl komfortos színpadra menni.
Korán került be a Nemzetibe. Érezte valaha, hogy mély a víz?
Fokozatos volt a terhelésünk. A Nemzetiben a János vitézzel kezdtünk, ami abszolút csapatmunka volt, aztán egyre nagyobb és érdekesebb feladatok jöttek. Ráadásul én mindig azt éreztem – persze remélem, csak egészséges módon –, hogy mindent el akarok játszani, ezért mindig nagy örömmel fogadtam a szerepfelkéréseket. Így aztán sosem éreztem, hogy mély víz lenne. Azt kicsit sajnálom, és hiányzik, hogy emiatt sok egyetemi élmény kimaradt. Kevesebb idő és tér jutott a személyes visszajelzésekre.
Milyen karakterek találják meg?
Korábban az ártatlan, szép életű naivaszerepeket osztották rám, ma már egyre kevésbé. Kezdem kinőni. Mostanában inkább a karcosabb, megkérdőjelezhető, erkölcsileg nem annyira egyszerű eseteket kapom.
Egy korábbi interjúban kiemelte a Woyzecket, a Psychét és a Rocco és fivéreit, amelyek női karaktereit szerette játszani, mert a szabadságra áhítoznak. Önnek mit jelent a szabadság?
Manapság az emberek mindentől és mindenkitől függetlenek akarnak lenni, ám a szabadság szerintem nem ezt jelenti, hanem azt, hogy bizonyos helyzetekben, kapcsolatokban fel tudsz oldódni, vagy épp ellenkezőleg, alá tudsz rendelődni. Azt is a szabadság magasabb fokaként élném meg, ha a munkámat nem pénzért kellene végeznem. Tehát nem a megélhetésért kellene játszanom, hanem kedvtelésből. Illetve az is jó lenne, ha akkor és azt mondhatnám ki, amikor és amit akarok. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy kéretlenül az emberek fejéhez szeretnék vágni bármit is, de szeretném, ha bármikor szabadon felvállalhatnám a véleményemet akkor is, ha két hét múlva esetleg mást fogok gondolni.
Zilahról települtek át a családjával. Miért döntöttek így?
Édesanyám és édesapám úgy érezte, hogy a megélhetésünk és a taníttatásunk könnyebb lesz itt. Nem akartak román iskolában magyar osztályokba járatni bennünket. Vágytak ide.
Hiányzik Erdély?
Persze. Csodálatos gyerekkorom volt. Kilencéves voltam, amikor átjöttünk Magyarországra. Az ottani időszaknak egy tragédiával lett vége: édesapám meghalt a költözés előtti évben. Ennek ellenére szép élményeim vannak, vágyom is vissza sokszor. Vannak még ott rokonok.
Mi a legkedvesebb emléke, amit az édesapjáról őriz?
Amennyire emlékszem rá, mókamester volt. Voltak közös dalaink, amiket az autóban utazáskor óbégattunk, és rengeteg vicces dolgot mesélt a katonaságról, a barátairól, erdei kirándulásokról. Így visszagondolva lehet, hogy ezeknek a fele kitaláció volt, mert túlságosan is kalandos sztorik voltak. (Nevet)
Ha már a móka szóba jött, az édesanyja azt mondta egyszer, hogy önt mindig a tragikai szerepek találják meg, ő viszont szereti, ha a vidám, vicces oldalát is meg tudja villantani. A melankolikus, szentimentális lelkivilág jellemző önre?
Jó kérdés, nehéz mit mondani erre. Érzékeny vagyok, ezért gyakran elragad a szorongás, az önsajnálat vagy az empátiából adódó szomorúság. Az biztos, hogy van egy adag melankólia bennem, de iszonyúan szomjazom a vidámabb, humorosabb darabokat. Jól is érzem magam bennük, szuper érzés nevettetni. Az Énekes madár például nem kifejezetten komédia, de az én szerepem egy bizonyos pontig annak tekinthető. Aztán persze az is átfordul, amikor a lányok belemennek a gyilkosságba.
A családja végül Szolnokra költözött. Gyakran emlegeti nosztalgiával a Tisza-partot.
Igen, a Tisza-part nekem a színházhoz hasonló közösségi tér volt, ahová sokat jártunk tinédzserkorunkban. Sajátos hangulata van, tökéletes lelkizős helyszín. Egyébként annyira szeretem azt a miliőt, hogy lett egy Tisza nevű kutyám is.
Gyakorló keresztény. A színházi közegre nem pont ez a jellemző.
Nem tudom, hogy más színházakra mi a jellemző. Nekem nem jelent gondot együtt dolgozni más gondolkodású emberekkel sem. Nem válogatok, sőt borzasztóan kíváncsi vagyok az enyémtől eltérő vallásokra, kultúrákra, gyönyörűnek tartom más népek szokásait, rítusait, szertartásait. Ami a munkát illeti, szerencsére nem volt még olyan megkeresés, ami sértette volna az ízlésemet vagy a lelkivilágomat. Ha olyan felkérést kapnék, ami ütközik a világnézetemmel vagy az elveimmel, illetve nincs üzenetértéke, pusztán a sértés a célja, nem vállalnám el.
Mit tapasztal, a munkalégkör megváltozott az SZFE-ügy kirobbanása óta?
A próbákon nem jön szóba a téma, akkor sem, ha tudjuk egymásról, ki az, aki eltökéltebb az ügyet illetően, és ki az, aki nem ért vele egyet. Széles spektruma van annak, ki hogyan élte meg a történéseket. Szinte mindenki mást gondol. Ha én beszélgetni szeretnék erről Szarvas Jóskával vagy Rátóti Zoltánnal vagy bárkivel, azt megtehetem négyszemközt a büfében vagy a próbák után a folyosón, de az intézményi kérdések semmiképp nem folyhatnak össze a munkával. Az üggyel kapcsolatos állásfoglalás nem lehet tényező egy darab elkészítése közben.
Talán furcsán hangzik a kérdés, de miért szeret játszani? A közönség szeretete miatt vagy önmagáért?
Az én esetemben ez abszolút öncélú. Ha nem élvezném, akkor biztosan nem csinálnám csak azért, hogy a közönségnek jó legyen. Érdekes egyébként, hogy sokan mondják, mennyi mindent feldolgoztak a színpad által, és hogy a játék gyógyítja a traumákat. Én ilyesmit nem érzek egyelőre, nem is szeretem, ha a saját feszültségeimből dolgozom, mert az mindig kisiklatja a dolgot. Nem vagyok az a típus, aki egész nap gyűjtögeti az indulatait, hogy este végre felvihesse a színpadra, vagy aki egész nap várja, hogy kipréselhessen egy könnycseppet, és a sebeit téphesse fel. Abban hiszek, hogy bizonyos gondolatok érzéseket és mozdulatokat szülnek, nem pedig abban, hogy korábban szerzett, személyes fájdalmakra és sérelmekre kellene rámondani például egy Shakespeare-monológot. Ha mindent át akarnék élni, amit a színpadon eljátszom, roncs lennénk. A színházban az összjátékot szeretem leginkább. Azt, hogy nem vagyok egyedül, hogy együtt gondolkodunk. Nekem a közösség jelenti a legtöbbet.
Címlapkép: Ficsor Márton
A „konvergencia-programként” elhíresült dokumentum az élet minden területére kiterjedne. A Nézőpont Intézet azt is kimutatta, hány emberre lennének hatással a Tisza megszorításai.
Az utolsó napok Tokióban, búcsú a felkelőnap országától és az évadtól, a sorozattól.
„Ha ilyen csekély ütemű lesz az útfelújítás mértéke, ahogy most zajlik, akkor 5-10 éven belül még rosszabb útállapotok lesznek” – vázolt fel egy negatív jövőképet a Budapest Közút Zrt. vezérigazgatója.
A hóhelyzet kezelése megint teljesen kicsúszott a városvezetés kezéből.
A magyarok versenyelőnyhöz jutottak, Románia jelentős költségvetési bevételektől esik el.
Jó, hogy vannak nekünk.
Őrsi Gergelynél betelt a pohár a fővárosi vezetés bénázása miatt.
A férfi szinte a semmiből sétált fel a miniszterelnök mellé.
Még Ukrajnában is elismerték a szomorú tényeket.
