Őszinteség, bátorság, büszkeség

A politika története a szavak története is. Ahhoz, hogy beszélni tudjunk arról, mi történt velünk, először tudnunk kell nevükön nevezni a dolgokat. Ez első nekifutásra egyszerű műveletnek tűnik, de manapság – egyre inkább megismerve, de nem megszeretve a politikailag korrekt nyugati beszédmódot – nem is annyira könnyű feladat. Szülőföld, haza, család, nemzet, szabadság, kereszténység, biztonság, józan ész – olyan szavak ezek, amelyekről egy évtizeddel ezelőtt talán nem is gondoltuk volna, mekkora értéket hordoznak magukban.

Amikor az Alapjogokért Központ 2020 tavaszán elindította a Magyarország 2010 és 2020 közötti korszakának értékelésével foglalkozó kutatási projektjét, arra a kérdésre kerestük a választ, hogy mi az a kormányzás mögött meghúzódó filozófia, stratégiai gondolkodás, amely egyértelműen a cselekvésre, a Magyarország előtt tornyosuló problémák megoldására irányult, és aminek köszönhetően a magyar politikatörténet szótárába ismét bekerült az őszinteség, a bátorság és a büszkeség. Őszinteség azért, mert a tíz évvel ezelőtti helyzet kulcsa a szembenézés volt, vagyis az, hogy a kabinet leltárt készítsen az állapotokról, a szocializmus örökségéről és Magyarország évtizedes problémáiról. Bátorság, hiszen a választópolgárok kétharmados parlamenti felhatalmazást adtak az Orbán Viktor vezette kormánynak, amiből nem következhetett más, mint hogy elvárják: ha nem is a feje tetejére állítja az országot, de nagyarányú változtatásokat hajt majd végre a kabinet. Büszkeség pedig azért, mert a politikai cselekvés vezérfonala mégiscsak az volt, hogy jó néhány küzdelmes és sikerektől mentes évtized után visszaszerezzük nemzeti büszkeségünket.

2010-ben egy dolog világos volt: Magyarország bajban van, és ahhoz, hogy e bajból kilábalás következhessen, kormányzóképes, nem pedig a saját árnyékától és a falevél minden rezgésétől megijedő parlamenti erőre van szükség. Az ország a csőd szélén állt, a munkanélküliség az egekben, a magyar családok kiszolgáltatott helyzetben voltak – hiszen vagy a devizahitel, vagy a hatalmas rezsiköltségek vitték el a fizetések jelentős részét. A szocialista–liberális kormány mégis újabb és újabb megszorításokkal próbálta kezelni az egyre mélyülő krízist. Mindezek együttes eredményeképpen, valamint a posztszocialista örökség hagyatékaként egyszerre volt jelen az országban a nemzet erejét meghatározó népesedési válság  eladósodási, valamint szociális válsággal karöltve. Erre jött még a nemzettudat és a nemzeti kultúra szisztematikus, internacionalista gyengítése – amelynek hatásait sajnos máig a bőrünkön érezhetjük.