Bezsilipelve, kimerülésközelben – közvetítés a vírusellenes harc frontvonalából

Joó István írása a Mandiner hetilapban.

Egy szép és kedves arcú harmincas hölgy – nevezzük Orsinak –a sárga zónában félelmetesre ékesíti magát. Nem sóhajtozik, csak energikus mozdulatokkal teljes zsilipfelszerelésre vált: vízhatlan kezeslábas, kapucni alá hajvédő háló, térdig érő, felül gumis csizma és persze arcvédő maszk, arctakaró pajzs, munkavédelmi plexi szemüveg. Bőrén első pillanattól végigcsurognak az izzadságcseppek. Nem épp kényeztető belső szauna.

Egy szabadnap után három nap irdatlan munka. Ma is kétszer négy órát lesz a vörösben. Közte ugyanitt leveti majd – meghatározott sorrendben – a már veszélyes hulladéknak számító öltözetet, s a csuromvizes melltartó és bugyi is cserélve lesz, hogy a zöld zónában két órát pihenhessen. De a pihenés csak viszonylagos. Enni, inni? Azt is azzal a tudattal teszi, hogy most turbózza fel magát a második négy órára… S közben kiszolgálja az akkor bent lévő váltócsapatot gyógyszerrel, kötszerrel, mintavételi eszközzel. A három műszak közül legfeljebb éjjel jön össze, hogy fél órára eldőljön, mint a fa.

Vörös zóna, covidintenzív
A vörös zónán belül a covid-intenzívosztályon nem hallatszik úgy a szüntelen fuldokló köhögés, mint a sima covidosztályokon. Bár itt vannak a legkegyetlenebb tüdőgyulladásos esetek, a lélegeztetőmaszkok elzárnak minden hangot. Ellenben gépek sípolnak, búgnak folyamatosan, monitorok riasztanak. Orsi már otthon is ezt véli hallani.

Egyre terjed a covidrészleg… Ennek a megyei jogú városnak a kórházában a koronavírus-járvány előtt húszfős volt a központi intenzív osztály, mára – a környező műtőhelyiségek átalakításával – nyolcvan ágyra fejlődött fel. Már egy következő műtőt is átalakítottak, s ha tovább nő a fertőzöttek száma, e legújabb tizenkét covidágyra is betegeket fektetnek.

Orsi maga is alig akarja elhinni: az idekerülő betegek nyolcvan százaléka 1960 után született. Huszonéves még kevés van, de a 30–40-es korosztály már javában képviselteti magát, a leggyakoribb a 40 és 50 év közötti beteg.

Napi rutin halálközelben 
Vannak időszakok, amikor tíz ápolt jut rá, per pillanat négy-öt, de ez még mindig nagyon sok. Nézzük, mi mindent csinál. A leköszönő kollégától átveszi a betegeket. Meghallgatja a rájuk vonatkozó általánosan fontos dolgokat. Például hogy hány napja lélegeztetik, milyenek a legutóbbi vérvételi vagy tüdőröntgen-eredményeik.

Miután megnézte a betegdokumentációt papíron, számítógépen, ellenőrzi a létfenntartáshoz szükséges nyolc-tíz gyógyszeres pumpát, amely ott van minden beteg mellett, nincs-e valamelyik kifogyóban. Aztán az összes beültetett ki- és bemeneteli csövet is ellenőrzi, nem mozdultak-e el a helyükből, mi a helyzet a hozamukkal, az átjárhatóságukkal. Az észlelésekből le kell vonnia a következtetéseket, szükséges-e változtatni a terápián. A vizelet függvényében folyadékot pótolni, vagy ellenkezőleg, vízhajtót adni. A táplálást annak ismeretében kell módosítani, mi ürül vissza a gyomorszondán. Ebből eldönthető, kell-e bővíteni rajta vagy épp minimálisra venni, s közben az infúziók sem állnak le.

Aztán nem maradhat el a szem-, a száj- és a gáttoalett… A szemtoalettről is ki tudja, mi fán terem, ha nem egészségügyi. Pedig az altatásba, mesterséges kómába helyezett, lélegeztetett betegnek két-három óra múlva egészen összeragad a szeme, tisztán kell hát tartani.

Szóval másodpercnyi ideje sincs egy covidintenzíves nővérnek. A beteget pozicionálni kell, minél többet erre-arra forgatni, hiszen a tüdeje akkor javulhat, ha nem csak a hátán fekszik. Az ébren lévők tudnak segíteni, legalábbis amíg tolerálják a kérést, mert aztán sokuknál eljön az az idő, amikor kimerülnek a megpróbáltatásokban, s többé nem együttműködők. Az alvókat a nővérek forgatják. Elforgatáskor vigyázni kell, hogy ne kapjon felfekvést egyik testtájékuk sem. Ügyelni kell ilyenkor az ízületek, idegpályák megóvására is.

Az orvosok délelőtt, délután és késő este vizitelnek. Ráírják a lázlapra, mit rendelnek el pluszban a betegnek. A szak­ápolónak ezt is nyomon kell követnie és teljesítenie. Kihívás már a feladatok összehangolása is, hisz az öt beteg ellátása mellett oktatni kell a főleg orvosi egyetemista önkénteseket és azokat, akiket a kórház más osztályairól osztottak be ide. Szerencsére a tapasztalatok nyomán rugalmasan változhat a gyakorlat. Ma már a segítők-önkéntesek tekintetében megszűnt a merev, két hónapos forgó rendszer. A hajszolt ápolók, akiknek többszörös a munkájuk, mióta járványintenzívesek, megkérték ugyanis a vezetőséget, hogy akik már ott vannak és betanultak, sőt szívesen maradnának, azok maradhassanak is.

Mikor jön vissza, nővérke?
„Mindezek mellett ha az öt betegedből három éber, akkor menj oda hozzájuk, köszönj nekik, kérdezd meg, miben tudsz segíteni, hogy telt a napjuk, hogy érzik magukat, beszélt-e a családdal az orvos… Nem könnyű itt a kommunikáció, pedig az ápolás alapja a megnyugtató légkör volna. A maszk és az arcvédő pajzs miatt szinte állandóan kiáltoznunk kell a beteghez. Nulla metakommunikáció, hisz az arcunkból csak a szemünket látja az ápolt. Ők meg csak a szemükkel válaszolnak, bólintanak…Leginkább kérdezgetem őket: mire van szükségük, miben tudok segíteni? Vagy utasításokat kapnak szegénykék, forduljanak jobbra, balra, hasra, vért veszek, megigazítom a párnájukat.”

Mit jelent a betegeknek, ha kommunikálnak velük? „Hát megnyugvást. Sok kollégám nem szereti a beszélgetést az éber covidosokkal. Úgy érzik, az ezzel járó pszichés terhelést nem tudnák már hordozni. Én viszont épp azt szeretem, hogy tudom: két mondattal meg lehet nyugtatni őket. Addig azon rágódtak, hogy pont ők idekerültek. Kezdettől félnek a lélegeztetőgéptől. Szoronganak, mert naponta látnak egy-két fekete hullazsákot elhaladni maguk mellett. Ilyenkor hallgatnak. De nem is kell mondaniuk semmit, a szemük mindent elárul… Vannak visszatérő kérdések: meddig tart ez az egész, életben maradok-e? S hogy én, a nővérke mikor jövök megint vissza.”

Az idősek egyre kevesebben vannak, ők a leghálásabbak. „Az ilyen azzal kezdi, milyen hálás, hogy velünk találkozhat, hogy mennyit dolgozunk, és nélkülünk nem is működne ez a rendszer, megérdemeltük múlt év elején az ötszázezer forintot. Két mondat után viszont megkérdezi: »Nővérke, ugye nem fogja hagyni, hogy meghaljak?« »Nővérke, ugye nem fogok lélegeztetőgépre kerülni?« Mit válaszolhatnék rá? Próbálom megnyugtatni, hogy minden rendben lesz. Nyilván kénytelen vagyok tartani benne a lelket, csak az a baj, hogy egyre inkább nem hisszük el, amit mondunk. Mégis muszáj azt mondanom, még ha tudom is a mellkas-ct eredményeiből: nyolcvan százalék, hogy halálra van ítélve… De hogy tudok úgy hiteles lenni, hogy magam se hiszem el, amit mondok? Fogom a kezét, de tudom, két-három nap múlva már nem fogunk beszélni, mert lélegeztetőgépre kerül.”

Ez hát egy covidintenzíves nővér drámája. Minden idegsejtjével meg akarja menteni a pácienst, de túl sokszor tehetetlen az előre látható kimenetellel szemben.

Már a fiatalok vannak soron 
S a fiatalabbak… Ijesztő fejlemény, hogy ma már főleg 1960–70-es születésűek tódulnak a járványkórház kórtermeibe. Legtöbb a negyvenes éveiben járó beteg. Ráadásul náluk a leggyakoribb, hogy borzasztó állapotú tüdővel érkeznek az intenzívre, minden lebenyt megszórt már a vírus. Orsi már az első nap tudja, ha nem fogják túlélni. Amire nincs magyarázat: magasabb a coviddal kórházba kerülő fiatalok, középkorúak aránya annál, mint amennyi a vírussal megfertőződöttek összlétszámán belül az új mutánsokat hordozók aránya.

E megyei jogú városban a covidintenzívre kerülők hatvan százaléka jut el abba a fázisba, hogy lélegeztetőgépre kell tenni. Ehhez mesterséges kóma előidézése szükséges, éber beteg nem képes elviselni, hogy a légcsövébe csövet dugnak, csak akinek megszűnik az összes érzékelése. Mire idejut a beteg, addigra a tüdőlebenyekben már alig van gázcserére alkalmas légzőfelület, elviselhetetlenül fullad, köhög, kimerült. Amitől félt – lélegeztetőgép –, azért most már könyörög.

„Az a kőkemény valóság, hogy nagyon sok esetben onnan már nincs visszaút. Ezért próbáljuk húzni az időt. De eljön a pont, amikor már nem nézheted tétlenül, ahogy fuldoklik, s ekkor muszáj meglépni, hogy elaltatod és gépre teszed – különben megfullad. Így viszont még mindig marad nem több mint tíz-húsz százalék esély, hogy életben marad. Ezt így kell elképzelni.” Az ápoló harmincfős szűkebb részlegén napi ketten-hárman halnak meg.

Három légzéstámogató terápiás fázis előzi meg a lélegeztetőgépet. Először magas áramlású (high flow) oxigénterápiával próbálkoznak orrnyílásba torkolló csövön keresztül. Keveseknél hozza meg a fullasztó köhögés enyhülését. Jön tehát az arcra-orra szorított lélegeztetőmaszk. Ez már sajnos gátolja az evést-ivást, a beszédet, sőt a tüdő tisztulásához elengedhetetlen köhögést is nehezíti, hiszen meg kell küzdeni a készülék nyomásával. Pedig a nyomás éppúgy fontos, az a célja, hogy működésben tartsa a még jó, és ha lehet, kinyissa a már beteg, összeesett léghólyagocskákat. A fordulópont mégis a lélegeztetőmaszk alatt szokott jelentkezni. Némelyeknek ez már elegendő, szép lassan elkezdenek javulni, de nagyon sokaknak nem, akkor viszont jön az egész sisak, az utolsó állomás a lélegeztetőgép előtt. Ott még mindig önálló a légzés, a teljes sisakhoz tartozó gép csak rásegít minden egyes lélegzésre, nem diktál.

Bár húsz százaléknál sosem több, aki le tud jönni a lélegeztetőgépről, a sok halál sem tudja feledtetni a nővérekben a csodával határos eseteket. Mert amíg a halálesetek kezelése lélektanilag már személytelen – ezt diktálja a munkaerő önvédelme és a rutin –, a rendkívülinek számító gyógyulásokból erőt lehet meríteni a munkához.

Világító gyógyulásos esetek
Egy hetvenéves férfinak a kórházba kerülése előtt pár nappal halt meg a felesége koronavírus okozta tüdőgyulladásban. 
A fiát nem sokkal előtte szintén elvesztette, mert leuké­miás volt. A bácsi beállítódása példaadó: nem összetörve volt jelen, kezdettől fogva azt hangoztatta és úgy is viselkedett, hogy neki még van dolga a világban: szeretné viszontlátni unokáit, egyengetni akarja az útjukat. Egy hónap után kikerült a covidrészlegről, pedig volt lélegeztetőgépen is. Nagy lélekereje segített neki a cél tartásában, a betegségéhez való helyes viszonyulásban.

Egy másik eset, amely azóta is téma a csapatban, egy fiatal kolléganőjüké, alig túl a harmadik ikszen. A covidosztályon dolgozott, de úgy hiszik, nem ott fertőződött meg. Aki, mondják, viseli a zsilipfelszerelést, és betartja a protokollt, az védve van, könnyebben bekaphatja a vírust buszon vagy otthon. Ez a túlsúlyos, cukorbeteg nő iszonyú gyorsan került lélegeztetőgépre, annyira megszórta a tüdejét a vírus négy nap után. De addig forgatták, lélegeztették, míg huszonnyolc nap múlva saját lábán távozott – pedig tíz fillért nem adtak volna az életéért.

Legtöbbször úgy van különben: aki távozik az élők sorából, általában egy hetet se tölt itt, aki meg túlél, az három-négy hétig bent van. A szerencséseknek – kegyelmet nyerőknek? – a lélegeztetőgépi hosszú folyamat során egyszer csak javulni kezdenek a laboreredményei, a gyulladásos paraméterek szépen csökkennek, egyre önállóbban kezdenek lélegezni, mind kevesebb gépi támogatásra van szükségük.

Hadvezérek és közkatonák
Mekkora érték egy ilyen intenzív terápiás szakápoló nővér a koronavírus elleni, elhúzódó háborúban! Nélkülük az orvosok sem tudnák elvégezni a munkájukat. Ennek a kórháznak a több mint háromszázötven egészségügyi dolgozója közül csak ketten nem írták alá a kötelező jogviszonyváltással járó szerződésmódosítást. A mizéria idején az intenzív osztály vezető főorvosa személyre szólóan buzdította a beosztottait, kérte, hogy – akiket illet – álljanak ellen a megkeseredésnek. Megígérte, ha menet közben kiderül, hogy a változás valamiben kedvezőtlennek bizonyul a nővérek számára, ő maga fog eljárni a jogos korrekció kicsikarásáért. Azóta is erősíti őket lelkileg. „A legutóbbi nővérértekezletünkön is azzal kezdte az osztályvezető főorvosunk, hogy mennyire hálás nekünk, és mennyire szuper csapat vagyunk, megdicsért minket azért is, hogy zokszó nélkül nyitottuk meg a további covidosztályokat, s hogy büszke a hatalmas teljesítményünkre, amely nélkül nem működne a rendszer… Ez annyira ritka, annyira jólesett nekünk! Ráadásul nem egyforma a teherbírásunk. Én valahogy jobban bírom, de sokan fáradékonyak pszichésen és fizikailag, van kollégám, aki késik néha, mert nem bír már felkelni időben. Van, akinek állandósult a korábban csak évi kétszer jelentkező hátfájása. Ha van hozzá energiám, odamegyek ilyenkor, szánok a kollégára egy negyedórát. Például imádok vállat masszírozni, és azt mondják, jól is csinálom… Közben mondom a fülébe a közhelyeket, hogy még egy pár hét, és vége lehet a járványnak, meg hogy csinálnunk kell, nélkülünk nem menne.”

Egymás között nincs is konfliktusuk a szakápolóknak, csak az orvosokkal kerülnek időnként ilyen helyzetbe, kezelhető mértékben. „Van a beavatkozások terén az orvosi meg a nővérkompetencia. A járványhelyzetben elmozdultak a kompetenciahatárok. Mivel az orvosokból még nagyobb a hiány, több területen kell helytállniuk, több olyan feladat hárul ránk, amely korábban az orvosoké volt, mondjuk hemokultúra levétele, ami abszolút steril körülmények között végzendő vérvételi eljárás, vagy a post mortem covidszűrés. Eddig mindig orvos csinálta, de legújabban már ez is ránk hárul. Az eszünkkel tudjuk, hogy az orvosoknak arra sincs idejük sokszor, hogy bezsilipeljenek a halál beálltát megállapítani, örülni mégsem tudunk, mert már ötször annyi a munkánk, mint eddig. Feloldhatatlan probléma. Arról a feszültségről nem is szólva, amit az életveszély elhárításakor átélünk. Ha összeomlik egy beteg a lélegeztetőgépen, oda orvos kell, nem elég a szakápoló. De néha mire előkeríted, mire odaér… És az időn nagyon sok múlhat.”

Más kérdés, hogy az időtényező nem csak itt bent, a covidintenzíven lehet döntő. Orsi azt ajánlja mindenkinek, idejében jelentkezzen a háziorvosnál, és ha ott csak online gyógyszerfelírásig jutna, akkor a sürgősségi ellátás helyszínein. Ne bagatellizáljuk azt a kis náthát, hőemelkedést, az íz- és szagérzékelés elvesztését! A járványra tekintettel igenis joggal ragaszkodhatunk a kivizsgáláshoz. Vannak betegek, akik ha otthon maradnak és kivárnak, már a második-harmadik nap úgy köhögnek, hogy fulladásérzetük van, egyre magasabb a lázuk, és sokszor mire bekerülnek a rendszerbe, már késő.

Lélegeztetőgép és halálos magány
Tudhat-e valaki többet az emberi test esendőségéről, mint az intenzív terápiás nővér? Hiszen éjjel-nappal látja – és kimerülten ellátja – a végtelenül elnehezült, kifeküdt betegeket, akiknek összes öltözetük a beléjük vezetett sok cső és az arcon a légzésterápiás eszköz. Nem hárítja el Orsi a mély és kesernyés tudás feltételezését, de egy szót kiegyensúlyoz a felvetésből. „Igen, borzasztó esendő a test, másrészről viszont csodás teljesítményekre képes, ezt látjuk még haláltusák során is.”

Miért érezni, hogy ez a nővér a helyén van? És miért marad is – a helyén? Honnan merítheti az erőt a roppant feladattömeghez, a covidjárvánnyal állandósult háborús helyzethez?

„Azért választottam ezt a hivatást, mert mindig is ezt akartam csinálni. A nővérhivatás persze sohasem komfortzónán belüli történet. A családomat is megterheli, a párommal, gyerekeimmel kevesebbet vagyok a kelleténél. És valóban, most az eddigieknél is nehezebb. De annál szebb. Minden izgalmas benne. A gyógyulás, hogy tudsz adni, annak felfedezése, hogy a legjobb úgy adni, hogy nem vársz érte semmit. Azazhogy dehogynem várok el cserébe semmit, elvárom, hogy együttműködjön, gyógyuljon. Igen, forogjon, pörögjön, persze csak képletesen, de tegyen meg ő is mindent. Hiszen a maximális kooperációval megnöveli az esélyét a túlélésre... S amit a legkevésbé tudunk enyhíteni, azt kell mégis megkísérelni. Az intenzívre bekerülő covidos olyan egyedül maradt, mint a kisujjam, nincs ott az élete párja, a gyermeke, az édesanyja. Rengeteg beteg így is hal meg. Magányosan. Ezt a magányt szeretném kicsit kompenzálni. Mivel egy lélegeztetőgépen meghalt beteg esetében nincs visszacsatolás, nem tudom meg biztosan soha, hogy számított ez neki vagy sem… Hogy jólesett neki mégis a törődés, a szeretet vagy sem… Remélem, hogy igen.”

Nyitókép: MTI / Balogh Zoltán