A profán idő és az oltakozás

Kevés olyan szituáció van manapság, ahol „állampolgárnak” érezheti magát az ember. Társadalmi életünk java részében fogyasztóként működünk, szolgáltatásokat veszünk igénybe, és az állammal is jellem­zően mint szolgáltatással találkozunk: mint ügyintézés, mint ellátás és így tovább. Az állam nem tűz ki magas rendű ideálokat polgárai elé, viszont annál nagyobb igyekezetet fektet abba, hogy kényelmes székeket és vízautomatát helyezzen el az okmányirodákban és földhivatalokban. Első a felhasználói élmény, az „ügyfélközpontú közigazgatás” – ez a trend, nem a magaszt.

Mircea Eliade gyakran idézett megkülönböztetését metaforaként használva: normális esetben nemigen zökkenünk ki a fogyasztói lét otthonos „profán idejéből” a citoyenség rendkívüliségébe, „szakralitásába”, ami egy gyökeresen különböző (nem érdek-, hanem értékvezérelt) létállapot. A koronavírus-járvány viszont felfüggesztette ezt a profán időt: a vírus elleni harcban nem fogyasztóként, hanem állampolgárként vagyunk megszólítva, a fogyasztás önössége alárendelődik a kollektív állampolgári érdeknek, ami egyben (és inkább) eszmény, a nemzet egymásért kölcsönösen felelősséget vállaló tagjainak eszménye. A kávézók, éttermek ajtaján kormányrendeletek, az utcákon gépfegyveres katonák, kijárási korlátozás és tilalom – közhely, hogy a járványhelyzet furcsán régimódi, történelemkönyvből ismert dolgokat honosít meg az életünkben, de éppen ebből látjuk, mennyire nem egyöntetű a fogyasztói és az állampolgári idő. És csodálkozva ismerjük fel, hogy szó sincs az utóbbi „meghaladásáról”, hogy ez az „ősibb”, tragikusabb idő ott van (telik, de nem múlik), még ha általában a fogyasztói hígidő ritmusa szerint élünk is.