Le Penék ötven éve

Amikor 1972-ben a hazafias erők egybekovácsolásának szándékával Jean-Marie Le Pen néhány bajtársával megalapította a Nemzeti Frontot, aligha tippelt volna bárki arra, hogy az alakulat nem a jelentéktelen törpepártok temetőjében végzi majd. A Trente Glorieuses néven emlegetett periódus vége felé jártunk, még épp innen az olajválságon, a hatalomban Charles de Gaulle pragmatikus utódja, Georges Pompidou. 1968 kudarca után a szélsőbal politikailag tehetetlen, ám sikkes volt, értelmiségi befolyása felmérhetetlen. A Nemzeti Front alapítói – veteránok, neofasiszta fiatalok, tradicionalista katolikusok s köztük még a „legprofibb” politikus, Le Pen – viszont nem voltak se sikkesek, se befolyásosak.

Inkább tűntek szomorú lúzereknek. Örülhettek, ha harcias szólamaikkal besöpörnek egy-két százaléknyi szavazatot. A korszellem nagyon nem nekik kedvezett. Vérmes patriotizmus? Inkább a nemzetköziség volt akkoriban divatban. Bevándorlásellenesség? Akkoriban senki sem gondolt arra, milyen következményekkel járhat a tömeges migráció. A Nemzeti Front mintha légüres térben mozgott volna. Hogy mégsem enyészett el, az bizony a „Menhir” politikai érzékének eredménye. Rövid idő alatt kiszorította maga mellől a legszélsőségesebb alakokat, és szoros irányítása alá vonta a pártot. Ami pedig a legfontosabb: nem csüggesztették el a siralmas választási eredmények, ment előre – ez a határozottság a nyolcvanas évekre meg is hozta a gyümölcsét. 1986-ban, ím, a Nemzeti Front bejutott a Nemzetgyűlésbe (somolygott is a jobboldal megosztásán ügyködő François Mitterrand). Immár nem lehetett nem tudomást venni Le Penékről. S ha így volt, hát a média gondoskodott arról, hogy mindenki tudomást vegyen róluk – a lehető legsötétebb színekben.