„Magyar szuperhősöket a moziba!” – Köbli Norbert a Mandinernek!

Veczán Zoltán interjúja a Mandiner hetilapban.

A vizsga, A berni követ, Örök tél – a legsikeresebb filmjei a kommunizmus szinte terápiás jellegű feldolgozásai. Miért választotta ezt az irányt?
Antikommunista családban nőttem fel, hagyomány volt, hogy nem szeretjük a kommunistákat. Apámnak meg is volt rá az oka: még az ötvenes években, kamaszkorában ismerkedett meg a rendőrséggel, mert a barátai – anélkül, hogy neki szóltak volna – megpróbáltak disszidálni, és lefülelték őket a határon. Gyerekek voltak, megijedtek a kihallgatáson, apámra is rávallottak, őt meg bevitték. Ártatlan volt, így nem tudtak rábizonyítani semmit, de onnantól kezdve rajta tartották a szemüket. Többször elvitték hónapokra katonának, még kétgyerekes édesapaként is, mert se párttag, se munkásőr nem akart lenni. A bátyám is hatott rám, aki katolikus pap, aztán a piarista tanáraim a gimnáziumban, elsősorban a történelemtanárom, Földes Ferenc. Nem volt bennem tudatos terv, hogy a kommunizmus bűneiről írjak, inkább az otthonról hozott értékrendemen keresztülszűrve a témák találtak meg engem, nem én a témákat.

Vagy a történetek szereplői. Milyen gyakran ostromolják témaötletekkel?
Sűrűn, én pedig igyekszem empatikusan reagálni, hiszen ezek általában személyes, családi történetek, az illető szüleiéi, nagyszüleiéi. Az Örök tél is így született meg Havasi János családi történetéből. Én dombóvári vagyok, ő kapos­szekcsői, az események pedig az itteni sváb közösséggel estek meg. Tömegesen vittek őket málenkij robotra, nekik – a földijeimnek – szerettem volna emléket állítani a filmmel.

A saját családja történetei nem ihlették meg?
Sokáig visszatartott az, hogy úgy éreztem, a mi családunk amolyan átlagos magyar família, semmi kirívó nem történt velünk, kicsi történeteink vannak. Aztán meg arra gondoltam: miért ne lehetne egy tipikus magyar családról írni, amellyel sokan tudnak azonosulni? A szüleimről, a bátyámról, a nyolcvanas évek elejéről… Így hát végül belekezdtem, és igen, most éppen egy ilyen történeten is dolgozom.

Az ilyen történetekben óhatatlanul összemosódik a valóság és a fiktív elemek, ahogy A berni követnél, pedig még élnek azok, akik szemtanúi vagy legalábbis kortársai voltak az eseményeknek. Mit szóltak ezekhez a filmekhez?
Nem vagyok történész, nem tudományos munkákat írok, hanem fikciót. Ha irodalom lenne, úgy hívnánk: szépirodalmat. Ezt minden filmnél fontos hangsúlyozni. A berni követ egy nagyon rejtélyes ügyet jelenít meg, hiszen pár óráig néhány ember összezárva volt egy házban, és csak ők tudhatták pontosan, hogy mi is történt. Mi már csak a korabeli sajtóból, a követségi – ki tudja milyen hitelességű – jelentésekből és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában végzett kutatásokból rakhattuk össze a képet. Az Örök tél esetében volt olyan fiatal néző, aki amellett kardoskodott, hogy a valóság ennél sokkal durvább volt, de olyanok is akadtak, akik túl durvának találták a filmben ábrázolt valóságot. Az egyik legemlékezetesebb visszajelzést A vizsga kapcsán kaptam, méghozzá Kun Miklós történésztől, Kun Béla unokájától, aki egész éjjel nem tudott aludni, miután megnézte a filmet, annyira félelmetesen igaznak találta.

Ilyen szempontból nem könnyebb mondjuk egy régebbi korba visszamenni, ahol nagyjából konszenzus van a történtekről?
Nem zárkózom el a dologtól, most írtam is egy kisfilmet, amely Hunyadi Mátyás idejében játszódik. De otthonosan mégis a huszadik században érzem magam: egy ötszáz évvel ezelőtti ember helyzetébe nehezebb beleélnem magam. A huszadik század embere – nagy- és dédszüleink nemzedéke – közel van hozzám. Tudom róluk, hogyan beszélnek, hogyan gondolkodnak. Még rengeteg történet van a századból, amit jó lenne elmesélni.

Pedig a korábbi, mondhatni dicsőséges századok feldolgozása sem történt meg tisztességesen, nagyjából az Egri csillagok óta nem készült igazán nagyszabású történelmi film. Klisés, de megkérdezem: ön szerint miért?
A kommunistáknak világos és harcos kultúrpolitikájuk volt, és annak mentén ontották magukból a történelmi filmeket. Amióta demokráciában élünk – és ne sírjuk vissza a diktatúrát! – azóta filmes kultúrpolitikát, továbbmegyek: történelmi filmes kultúrpolitikát nehezebben lehet csinálni. Nincs stratégia, filmről filmre, esetileg dől el, kiről készüljön, ha készül egyáltalán. A költségvetés se utolsó szempont. A nagy történelmi alkotások nagyon sokba kerülnek, ezért ritkák.

Mégis, egy tíz-tizenegy éve regnáló jobboldali kormány alatt mintha csak-csak lenne központi akarat erre.
Azt eldönteni, kiről, melyik történelmi személyiségről készüljön nagy költségvetésű magyar film, éppen olyan, mint azt eldönteni, kinek állítsunk szobrot és hová. Nagyon nehéz konszenzust kialakítani. Jól példázza a mondandómat, hogy a 2010 és 2020 közötti időszakban egyetlen történelmi személyiségben tudott kiegyezni a filmes társadalom és a kultúrpolitika: egy lóban. A Kincsem 2017-ben hárommilliárd forintból készült. Születtek más történelmi filmek – magam is írtam nem egyet –, de ezek a fenti összeg töredékéből forogtak, és sokszor a moziba se juthattak el.

Ott a középkor: nincs annyira átpolitizálva, és még a dicsőségfaktor is adva van Európa egyik vezető hatalmaként. Vagy a reformkor.
István és Koppány harca aktuálpolitika. A pozsonyi csata aktuálpolitika. Az aktuális politikának mindig van egy tendenciája, hogy újra- és újraírja a múltat, ezért nehéz a történelmi személyeket, eseményeket illetően konszenzust kialakítani. Andy Vajna gyakorlatias ember volt, nem akart filmes kultúrpolitikát csinálni. Káel Csaba ennél tudatosabban építi a magyar történelmi filmek csarnokát. Sok jó történelmi filmet remélek tőle.

Szó volt korábban a készülő János vitéz filmjéről…
A forgatókönyv kész, a Nemzeti Filmintézeten, így Káel Csaba kormánybiztoson múlik, hogy finanszírozza-e. Előre­bocsátom, nagyon költséges film lenne – a Kincsemnél is drágább. De pontosan olyan nagy történelmi film lenne, amilyenből hiány van. Ha nem akarjuk végképp átengedni a gyerekeink mozgóképes nevelését az amerikai filmiparnak, akkor muszáj ringbe szállnunk. A János vitéz küldetés is nekem. A fiamnak írom, hogy elvihessem a moziba egy magyar filmre, egy magyar szuperhősre. És a mandalóri meg a Fortnite mellett megtanulja azt a két szót is, hogy János vitéz.

Megtörténhet, hogy közben gyökeresen megváltozik a politikai környezet.
Jó lenne egy kormányokon átnyúló filmes stratégia, hiszen egy négyéves periódus a filmgyártásban rövid idő; évtizedekre kellene tervezni.

Most forog A játszma. Hogyan tudnak ilyenkor dolgozni?
Szigorú rendszabályok mellett. A stábtagok hetente egyszer, a színészek kétszer tesztelődnek. A forgatáson mindenki maszkot hord, kivéve a színészek. Le a kalappal a stáb előtt, fegyelmezetten dolgozott, így ősszel leforgott a film. És mondhatom, nagyon jól sikerült. Még pár nap van hátra. Reméljük, hogy az óceánparton is tudunk majd forgatni, mert van egy olyan jelenetünk.

És önt személy szerint hogyan érintette a járvány hosszúra nyúló második hulláma?
Nem könnyű. De tetszik benne, hogy értekezletek meg sajtónyilatkozatok helyett csakis az írással foglalkozhatok. Az is tetszik, hogy körülnéztem otthon, és rájöttem, hogy mindenem megvan, ami kell. A reklámok engem is hajtanak előre, hogy fogyasszak, szeressem az újat, vegyek mindig valamit, az újdonság legyen a legfőbb érték az életemben. Pedig megvan otthon minden kellék – legfeljebb elő kell keresni a doboz aljáról, és elemet kell benne cserélni.

Apropó: nem ihlette meg a vírushelyzet? Akár történelmi perspektívában is, hiszen ott volt a spanyolnátha csaknem pontosan száz évvel ezelőtt…
Még a járvány és a karantén előtt írtam A játszmát, s valamit megorronthattam a közelgő veszélyből, mert beleírtam az 1957-es ázsiai influenzát, a három nagy huszadik századi világjárvány egyikét. Így hát amikor decemberben bemutatjuk a filmet a moziban, úgy fog tűnni, mintha frissen, elsőként reagáltunk volna a járványhelyzetre. (Nevet)

Ha mozikba kerül – lesznek addigra mozik?
Nagyon remélem, mert imádom a mozit, lényegében ott nőttem fel. Ezzel együtt biztos, hogy több lesz az egyből streamingre gyártott tartalom. Amikor magyar filmekre gondolunk, hajlamosak vagyunk csak a játékfilmekre gondolni, és alkotóként, nézőként, filmkritikusként csak azt élni meg sikernek, amit moziban mutatnak be, és moziban sikeres.

Mindenki a „nagyszínpadra” vágyik?
Gyakori panasz, hogy kevés magyar film van, pedig most is negyven magyar játékfilm vár mozibemutatóra. És ez csak a jéghegy csúcsa. Ott vannak a tévéfilmek, a sorozatok, a napi szappanoperák, a dokumentumfilmek, a videóklipek, a YouTube-csatornák. Rengeteg magyar filmalkotás készül napi szinten. Ezeknek csak a töredéke az úgynevezett mozifilm.

Sok alkotás meg eleve a fiókban marad.
A forgatókönyvíró sokkal több filmet ír, mint amennyi megvalósul, ez ilyen szakma. Tele a fiók megvalósulatlan álmokkal.

Ha már évfordulók: itt volt Trianon centenáriuma. Ha jól tudom, e témában is volt filmötlete.
A címe Hetedhét határ. Alapötletében a Good Bye, Leninre hasonlít. Arról szól, hogy egy bihari falut Romániához csatolnak a trianoni döntéssel, de ezt hősünk nem meri elmondani a beteg édesapjának, hanem azt hazudja, hogy ők szerencsére a határ magyar oldalán maradtak. Ebből adódik a kalamajka.

Nagyon részletesen kidolgozza az egyes filmek vízióit, az ember szinte látja őket maga előtt – mennyi beleszólása marad akkor, amikor a rendező veszi át az irányítást?
A jó író-rendező kapcsolat olyan, mint a jó házasság: két ember kölcsönös bizalommal és tisztelettel egymás iránt megosztozik a munkán és a munka gyümölcsén. Ha rossz ez a házasság, ha konkurálnak az egók, akkor a legjobb szándék ellenére is elsülhet balul a dolog. Senki nem akar rossz filmet készíteni, mindenki a világ legjobb alkotását akarja leforgatni. De ha az író, a rendező és a producer nem ért egyet abban, hogy milyen legyen a film, akkor annak sokszor a néző látja kárát. Szerencsére Lajos Tamás producerrel és a filmjeim kitűnő rendezőivel szót értünk.

Melyik történetből írna a legszívesebben forgatókönyvet?
Íme egy bejelentés a Mandiner olvasóinak: egy olyan nagyszabású történelmi filmen dolgozom, amely Antall Józsefről és az 1990-es taxisblokádról szól. Annyira erős történet, hogy nem is értem, miért nincs róla még film. Ha ez mondjuk brit történet lenne, a BBC most húzná le róla a harmadik bőrt. Adva van az első szabadon választott miniszterelnök, 1956-os hős, aki rákkal küzd a kórházban, amikor a taxisok megbénítják az országot, a rendőrség és a hadsereg pedig kihátrál mögüle. Antallnak az egész válságot – a rendszerváltozás legnagyobb válságát – a kórházi ágyáról kell menedzselnie. Drámai napok voltak ezek a friss demokráciának, az egész országnak. Antall számomra klasszikus értelemben vett hős. Ha valakinek, neki érdemes szobrot emelni.

Nyitókép: Ficsor Márton