Megpróbálom életemben először értékelni a múlt évet, megtervezni az ideit, de mire a naptárra nézek, már szinte vége is van a januárnak. Elengedem. Nem tervezek, úgyis átírja a pandémia. Jöjjön, aminek jönnie kell! Kiviszem a kutyát sétálni, az a biztos. Amikor elhagyom a Duna–Ipoly Nemzeti Park táblát, belépek a szentélybe, a természet templomába, elönt a gyógyító nyugalom, nézem az ágak közt átszűrődő napfényt, és hagyom, hogy a lelkem megteljen fénnyel. Ez nem a fő csapás, ez egy erdészeti út. Tiszta, járatlan. Az erdészeti úton nemcsak az erdőt fedezem fel, hanem azt a lényt magamban, aki naponta vágyik a természetközeli életre. Megállok, csak úgy hallgatom a csendet, nézem az alvó csemetéket, a hó alatt is zöldellő mohát, a téli fák ezerféle törzsét, amelyikben megláthatom az arcom.
Merjünk nekivágni! Fedezzük fel a lakóhelyünket, ha már így alakult a világ. A tizenkét éves fiam nemrégiben felfedezett a közelben egy barlangot. Egyébként őt volt mindig a legnehezebb bevinni az erdőbe, de most mindenkit elvisz a barlangjához, és bárkinek örömmel megmutatja. Természetesen magáról nevezte el Beni-barlangnak. Lehetne ez akár a pilisi barlangok éve is. A közelben van a Mackó-barlang, a Papp Ferenc-barlang, Pomázon az Amazonok barlangja, és még sorolhatnám hosszan a pilisi barlangokat.