Kijelölt kártyavár

A gyűlölt, de fél szemmel azért nézett, mert sajnos vérprofi Netflixen két sokkal jobb elnökös sorozat is figyel, mint amilyen Az elnök emberei volt. Az egyik főszereplője a metoo-val elbuktatott zseniális szörnyeteg, Kevin Spacey, ez a Kártyavár (House of Cards). A másiké egy eleve második szériás darab, a szó szerint is legnagyobbak egyike, Donald Sutherland szó szerint kicsi fia, Kiefer nem lett nagy színész, ő A kijelölt túlélő (Designated Survivor) amerikai elnöke. Kettejük, mármint a két elnöki karakter ég és föld viszonya annyira demonstratív, hogy President Underwoodnak még az asztalkoppintása is karizmatikus és döbbenetes, 
a lakásépítési miniszterből – véletlenül élve maradva – elnökké lett Kirkman szokásos két darab nézését, dörmögését és szemüvegének fel- és lerakását viszont unjuk, inkább a díszleten jár a fejünk: azért jól meg van csinálva. Spacey díszlete bezzeg nincs „megcsinálva”, ott egyszerűen minden az, ami. Utánanézni se vagyok hajlandó, hol forgott, de a valóságban járnak, mindenhol helyek, anyagok, igazi felületek: ennek a mocskosul önazonos művésznek és gátlástalan elnöknek nem is juthat más, csakis reális környezet.

Underwood demokrata párti, és semmi nem érdekli a hatalmon kívül – meglep, hogy ilyen revelatív erejű film egyáltalán elkészülhetett. Amikor választási csalással (khm-khm) legyűri fiatal, családos, tehetséges és láthatólag még tiszta republikánus ellenfelét – akit pedig megválasztott Amerika! –, történelmi pillanat. A finom, szelíd értelmiségi Kirkman elnök, akinek sógornője egy nemet váltott fiú, nos, ő bezzeg minden hájjal megkent konzervatív őslénnyel harcol. De figyelem: Sutherland is megengedhetetlen módszerekkel teszi, úgy, hogy mialatt hű kabinetfőnöke szégyenében ott hagyja a „partyt”, a sorozat utolsó elnöki narrációja így szól: „És mostantól ha beszédet mondok, mindig lesz bennem egy hang, amely azt súgja, te is csak egy hazudozó vagy.”