Az interneten vásárolt kolostor megmentése

Veczán Zoltán írása a Mandiner hetilapban.

Régi, magyar, ráadásul egyházi – nem a legjobb ajánlólevél volt 1981-ben Csehszlovákiában egy épületnek, amikor Csáky Károly helyi történész beküldte első, figyelemfelkeltő cikkét a megmentendő ipolysági kolostorról az egyetlen magyar nyelvű lap, az Új Szó szerkesztőségébe. „A pártnak volt a lapja, Szilvássy József kulturális rovatvezető jól át is írta a cikkem, hogy egyáltalán megjelenhessen; írt elé szép bevezetőt is, hogy a párt legutóbbi kongresszusán így meg úgy elhangzott, hogy a műemlékek karbantartása fontos, s így már rendben volt” – emlékezik vissza lapunknak a történész.

Így kezdődött a kolostor feltámasztása. A mai határ túloldalán fekvő városka története összefonódott a kolostoréval – avat be minket Pálinkás Tibor régész, a helyi múzeum igazgatója. A kolostort a Hont-Pázmány nemzetség alapította birtokán az 1200-as évek első felében kimondottan a premontreiek számára. A kolostor a gyarapodás mellett nem maradhatott ki a háborúkból sem, ezért időről időre erődként is szolgált. Megszenvedte a tatárjárást, pusztították a cseh huszita martalócok, s volt végvár a török időkben Drégely 1552-es eleste után, aztán ezt is elfoglalták a törökök. Az oszmánok kivonulása után a jezsuiták javították és bővítették ki, az épületegyüttest magtárként is használták a rend 1773-as feloszlatásáig. Akkor a rozsnyói káptalan kapta meg Mária Teréziától, és a kommunizmus évtizedeit leszámítva a káptalan tulajdonában is maradt 2020 decemberéig – vázolja a helyzetet a múzeumigazgató. Mint felhívja rá a figyelmet, az épület nem csak egy kolostor a sok közül: jeles toll- és kardforgatók is megfordultak benne. Itt alkotott Mátyás király krónikása, a Chronica Hungarorum szerzője, Thuróczi János, itt kezdte „törökverő karrierjét”, ahogy Pálinkás fogalmaz, Thury György még huszárfőlegényként.

A szocializmus alatt a helyi állami gazdaság magtáraként fogták méltatlan igába a kolostort. Csáky Károly cikkeivel addig „zaklatta” a döntéshozókat, hogy végül megmoccantak, és 1993-ban felkerült az épület a műemlékek listájára. A papír azonban nem dúcolta alá az omladozó falakat, tenni kellett valamit. A káptalan nem foglalkozott a légvonalban is százhatvan kilométerre lévő birtokával, ráadásul Ipolyság egyház-kerületileg nem Rozsnyóhoz tartozik. Nem is az egyház, hanem a város volt az, amely a régész visszaemlékezése szerint kikönyökölt némi pályázati pénzt a püspökségnek, amiből finanszírozni tudták a legfontosabb mentő munkálatokat, és nyolcszezonnyi régésztáborban Pálinkás vezetésével próbálták feltárni, amit tudtak.

A pénz elfogyott, az érintettek lassan kifáradtak. Ebben része lehetett annak is, amit Orosz Örs, a Sine Metu Polgári Társulás vezetője lapunknak elmond: Szlovákiában jellemzően a szakhatóságok nem törik magukat az épületek megmentéséért, „ha pedig az ember tenni akar valamit, akkor sokszor akadályozzák”. Azaz az ügy itt meg is feneklett egy időre, amikor jött a Sine Metu egyesület Orosz Örssel, a Gombaszögi nyári tábor főszervezőjével és Zachar Pállal – ők egyébként éppen Gombaszögön tártak fel és mentettek meg egy pálos monostort korábban. Felfigyeltek rá, hogy a Vatera szlovákiai megfelelőjén, a Bazošon árulnak egy középkori kolostorépületet. Megnézték, s kiderült: az ipolysági az. Némi hezitálás és forráskeresés után sikerült megvásárolniuk. Öt hónapnyi győzködés után a környező telket és a jezsuita házat birtokló rozsnyói káptalan is beadta a derekát, s a Sine Metu Polgári Társulás megvásárolta az épületet és az udvart.