Az arab tavasz öröksége

Sayfo Omar írása a Mandiner hetilapban; a szerző az Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézetének kutatója.

2010. december 17-én egy tunéziai utcai árus, Mohammed el-Búazízi az őt zaklató rendőrséggel és a bürokráciával folytatott hadakozásának kilátástalansága miatt felgyújtotta magát – a többi világtörténelem. Amikor rá pár hétre, 2011 elején a tömegek gyülekezni kezdtek Tunézia, Egyiptom, Líbia és más autoriter arab országok utcáin, majd az évtizedek óta regnáló rezsimek a nép akarata előtt meghajolva lemondtak, a világ az új, demokratikus arab térséget ünnepelte. A kezdeti eufória azonban hamar szertefoszlott. Noha voltak sikertörténetek, a forradalmi országok zömében hamar megindult az autoriter visszarendeződés, máshol pedig véres harcok kezdődtek. Azóta az arab világ problémái csak súlyosbodtak.

Felrúgott szerződések

Noha kívülről még stabilnak tűntek, a 2010-es évekre az autoriter arab rezsimek egy része megfáradt. Évtizedekkel korábban Egyiptom, Jemen, Líbia, Irak, Szíria erős emberei mind hasonló módon szilárdították meg pozíciójukat: magukhoz ragadva a hatalmat – jellemzően a hadseregen keresztül – a társadalom hagyományos autoritásait és erőcsoportjait olykor megfélemlítve, de jellemzően inkább érdekeltté téve, a helyi ügyekbe a lehető legkisebb mértékben beleavatkozva irányították országukat. Az elnök-diktátorok amellett, hogy rettegett titkosrendőrségeket tartottak fenn, a polgárok számára ingyenes oktatást és egészségügyi ellátást biztosítottak, az energiahordozók és az alapvető élelmiszerek árát állami támogatással mesterségesen alacsonyan tartották, a bürokráciát pedig irreális méretűre duzzasztották, hogy elnyelje a munkanélküliséget. Cserébe népük elfogadta uralmukat, és nem lázadt ellenük.

Az évtizedekig jól működő társadalmi szerződés a 2010-es évekre fenntarthatatlanná vált. Az 1980-as évekhez képest az országok lakossága megduplázódott, a 24 éven aluliak aránya ötven százalékra emelkedett. Az 1990-es, illetve a 2000-es évek gazdasági reformjai addigra kisiklottak, jellemzően a hatalomközeli elitek profitáltak belőlük, miközben a társadalmaknak egyre szélesebb rétegei szakadtak le. Mivel öt arabból egy a 2010-es évek környékén végzett a tanulmányaival, a munkaerőpiac a gazdasági növekedés ellenére sem volt képes felszívni az embertömeget.

Közben a 2008-as gazdasági világválság miatt a tőke óvatossá vált, az olajár a 2008-as hordónkénti 147 dolláros csúcsról öt hónap alatt 30 dollárra zuhant. Az Európából és arab olajországokból érkező befektetések és a turisták elmaradása súlyos csapás volt Egyiptom, Tunézia, Jordánia és Szíria gazdaságára.

A helyzetet csak rontotta a klímaváltozás. Jemenben krónikus vízhiány lépett fel, Egyiptomban néhány évtized alatt a korábbi felére, 660 köbméterre csökkent az egy főre jutó éves vízkészlet. Szíriában, ahol a lakosság közel harmadának a megélhetése kötődött a mezőgazdasághoz, a 2006-ban kezdődő szárazság nyomán hárommillió vidéki áramlott be a nagyvárosok peremére. Az arab országok egyre nagyobb élelmiszerimportra szorultak, ráadásul a 2000-es évek második felében drámaian megnőtt a gabona világpiaci ára. Bevételük csökkenése miatt a kormányok egyre kevésbé tudták fenntartani a nagyvonalú támogatási rendszereket, így a fogyasztói árak mindenhol emelkedtek.

A helyzet romlása a fiatal férfiakat érintette a legrosszabbul. Mivel a társadalom normái nem követték a gazdasági helyzet változását, az arab férfiaknak sokszor 35 éves korukig kellett várniuk, mire családjuk segítségével össze tudták gyűjteni a házasodáshoz szükséges összeget. A frusztrációt növelte, hogy a szigorú erkölcsök miatt a házasságon kívüli szexuális élet csak a szűkülő közép- és felső osztálybeliek kiváltsága volt.

Eközben a nyugati, török és helyi gyártású filmeken a fiatalok nap mint nap szembesültek azzal, hogy az élet az övéknél könnyebb és boldogabb is lehet. Az olcsó okostelefonok és a közösségi média elterjedésével pedig a 2000-es évek második felére alternatív nyilvánosságok alakultak ki, amelyek többnyire kívül estek a hagyományos cenzorok látókörén. Így amikor a gátak átszakadtak, a webkettes alkalmazások a mobilizáció fő eszközeivé váltak, és hozzájárultak a forradalmi rigmusok és jelképek országhatárokon átívelő elterjedéséhez, ezzel egységes arculatot adva a felkeléssorozatnak.

Noha tehát a nyugati elemzők nagy része saját vágyait kivetítve az elnyomott népek demokráciáért folytatott harcaként értelmezte a 2010-ben Tunéziából kiinduló eseménysort, az arab vezetők pedig összeesküvést kiáltottak (lásd keretes írásunkat), a tömegek valójában nem ideológiai okokból vonultak az utcára.

Az Arab Barometer 2012-es felmérése szerint az arab tavasz első dominója, Tunézia tüntetőinek többsége (63 százaléka) a rossz gazdasági helyzet és a korrupció (17 százalék) miatt követelte az elnök távozását, a politikai szabadság hiánya csak szűk kisebbséget (14 százalék) motivált, és ennél is kevesebben (4 százalék) voltak azok, akik a politika iszlamizálásáért szálltak síkra. A felmérések a többi országban is azt mutatták, hogy az arab tavasz gyakorlatilag a magukra hagyott tömegek éhséglázadása volt.

Kétes mérleg

A hasonló problémák és kezdetek ellenére az események minden országban eltérő irányt vettek, az eredmény hol demokratikus átalakulás, hol autoriter visszarendeződés, hol pedig véres polgár-, illetve proxiháború lett.

Marokkóban és Jordániában a népszerű uralkodó az elégedetlenkedők élére állva előbb a választható politikusokkal szemben csatornázta be a népharagot, majd elcsitította. Kuvait és Szaúd-Arábia vezetői anyagi juttatásokkal vetettek véget a tiltakozásoknak. Bahreinben a társadalom perifériá­ján élő síita tömegek tiltakozását a szunnita uralkodóház megsegítésére érkező szaúdi tankok zárták le. Tunéziában demokratikus átalakulás ment végbe. Egyiptomban viszont a korábbinál is elnyomóbb rendszer épült ki. Jemen és Líbia háborúba süllyedt. Szíriát kivéreztették a harcok, a környező országok megteltek menekültekkel, súlyos gazdasági és társadalmi terhet róva a befogadó államokra.

Noha a káoszból kezdetben a jól szervezett iszlamista csoportok, Egyiptomban a Muszlim Testvériség, Tunéziában az Újjászületés Mozgalom (Ennahda) profitált, a polgárháborús országokban, Szíriában és Líbiában pedig iszlamista milíciák törtek előre, sikerük tiszavirág-életűnek bizonyult. Tunéziában az Újjászületés Mozgalom három évvel később megbukott, Egyiptomban a hatalmat magához ragadó hadsereg törvényen kívül helyezte a Muszlim Testvériséget. Utóbbi példáját több ország, köztük Jordánia is követte. Pár év diadalmenet után a líbiai és szíriai iszlamista frakciók visszaszorultak, vagy ideológiájuk java részét feladva működtek tovább.

A 2014-ben felemelkedő Iszlám Állam jelentős biztonsági kihívás elé állította szinte az összes arab kormányt, amire azok leszámolással, letartóztatásokkal és minden korábbinál szigorúbb terrorellenes törvényekkel válaszoltak. Néhány frakció kivételével elmondható, hogy miként egykor a pánarab eszme, úgy az iszlamizmus is kudarcot vallott.

Líbiából – ahogy Muammar al-Kaddáfi ezredes korábban megjósolta – afrikaiak tömegei indultak meg Európába: 2014 és 2017 között több mint hatszázezren használták ugródeszkaként a káoszba süllyedő országot. 2015-ben pedig közel egymillió szíriai és magát szíriainak mondó egyéb arab, illetve közép-ázsiai migráns indult meg a Balkánon át Nyugat-Európa felé. Az Iszlám Állam felemelkedésével 2016-ban soha nem látott terrorhullám kezdődött Európában. Mindennek eredménye az lett, hogy az Európai Unió számos országában előretörtek a rendszerkritikus és bevándorlásellenes politikai erők, és évtizedes politikai rendszerek formálódtak át.

Az arab felkeléssorozat a Közel-Kelet geopolitikai viszonyrendszerét is átalakította. Az események egyik nagy vesztese Törökország lett. Egészen 2011-ig Ankara politikai, gazdasági és kulturális befolyása felívelőben volt a Közel-Keleten. Recep Tayyip Erdoğan államfő egyiptomi kollégája, Hoszni Mubárak bukását követően a Muszlim Testvériség támogatásával próbálta tovább növelni befolyását, Szíriában pedig különféle lázadó frakciók mögé állt. Mindkét esetben elszámította magát. Kapcsolata nemcsak Egyiptom új urával, Abd el-Fattáh esz-Szíszivel, de Szaúd-Arábiával és a Muszlim Testvériséget nemzetbiztonsági kockázatnak tekintő más arab országokkal is megromlott.

Az elmaradt befektetések és – elsősorban – a szíriai menekültek jelenléte is hozzájárult azokhoz a gazdasági nehézségekhez, amelyek miatt a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) népszerűsége történelmi mélypontra került. Mindezek mellett Erdoğan továbbra is fontos regionális szereplő maradt: Szíria északi részét gyakorlatilag megszállás alatt tartva, a líbiai konfliktusban Fájez esz-Szerrádzs és az ENSZ által elismert, Tripoliban székelő kormány mellé állva teszi magát megkerülhetetlenné, az országában állomásozó menekültek révén pedig Európát tartja sakkban.

Oroszország mérlege viszont pozitív. 2017 elején Halifa Haftár tábornok és az általa vezetett Líbiai Nemzeti Hadsereg mellé állt, 2017 decemberében pedig, miután nyilvánvalóvá vált, hogy az Egyesült Államok nem fog beavatkozni a szíriai konfliktusba, Vlagyimir Putyin elnök szír kollégája, Bassár el-Aszad mellé állva eldöntötte a konfliktus kimenetelét. Ezzel Moszkva részben visszaszerezte a Szovjetunió bukásakor elveszített közel-keleti hídfőállásainak egy részét, de súlyos terhet is vett a nyakába egy olyan időszakban, amikor az olaj és a gáz alacsony világpiaci ára miatt egyébként is gazdasági nehézségekkel küzd. Szintén győztesnek tekinthető Irán, mely Bassár el-Aszad első számú szövetségeseként megerősítette pozícióját Szíriában, Jemenben pedig a húszi lázadók támogatásával tör azóta is borsot regionális riválisa, Szaúd-Arábia orra alá.

Az arab tavasz egyik legfőbb tanulsága az, hogy az Egyesült Államok immár nem akar, Európa pedig nem tud aktív alakítója lenni a közel-keleti eseményeknek.

Arab tavasz 2.0

Noha a felemelkedő autoriter rezsimek és végeláthatatlan háborúk rémképe időlegesen elcsitította az elégedetlen hangokat a forradalmi hullámot megúszó országokban, az általános problémák továbbra is megoldatlanok maradtak. Így aztán nyolc évvel az arab tavasz kezdetét követően újra általános elitellenes tiltakozáshullám kezdődött.

2018 decemberében százezrek vonultak utcára Szudán fővárosában reformokat követelve. Négy hónappal később a hadsereg lemondatta a harminc éve regnáló elnököt, Omar al-Bashirt, majd a szabad választást követelő tüntetők ellen fordította fegyvereit. 2019 nyarán több száz tüntető vesztette életét, majd az ellenzék és a hadsereg hároméves átmeneti időszakban állapodott meg.

2019 februárjában Algériában is elszabadultak az indulatok, miután a 83 éves, agyvérzésben megbénult Abd el-Azíz Buteflíka államfő bejelentette, hogy ötödjére is indul a választáson. A népharagot látva áprilisban az ország valódi irányítói, a hadsereg és a különféle üzleti körök elengedték Buteflíka kezét, és elnökválasztást írtak ki.

Irakban már 2017-től rendszeressé váltak a tüntetések a növekvő árak, a romló infrastruktúra, a korrupció és a munkanélküliség miatt. A legnagyobb demonstrációk azonban már nem a Szaddám Huszein bukása óta periférián lévő szunnita városokban, hanem a többségben síiták által lakott területeken, Bagdadban és Bászrában zajlottak.

Két évvel ezelőtt az ötmilliós Libanon lakosságának az ötöde vonult utcára. A vallásilag megosztott országban a tüntetések egy rövidke időre egyesítették a lakosságot, az emberek immár nem egyes politikusok, hanem a teljes elit, az 1990-es polgárháború után hadurakból lett politikusok és üzletemberek távozását követelték.

A fentiek mellett a „forradalmi” arab országokban is demonstráltak az autoriter visszarendeződés miatt addig politikailag passzív tömegek. Egyiptomban a korrupció ellen tartottak megmozdulásokat, Szíria több városában a tüntetők az iráni milíciák kivonulását és az életminőségük javítását követelték. Jordániában és Marokkóban is voltak tüntetések. Korábbi kudarcukból tanulva azonban a nyugati országok ezúttal már nem üdvözölték az utcára vonuló tömegeket.

A nem túl biztató jövő

Az arab tavasz tehát nemhogy nem hozott megoldást a régió gondjaira, de elmélyítette őket. A gazdasági helyzet az olajtermelő országok kivételével szinte mindenhol kilátástalan. Az ENSZ adatai szerint az arab országok lakosságának 67 százaléka a szegény vagy a lesüllyedő államok kategóriájába tartozik, a középosztály a lakosság alig harmadára zsugorodott, s a társadalmi egyenlőtlenségek nagyobbak, mint bárhol a világon.

Közben a politikusok és a leszakadó tömegek közti bizalmatlanság egyre nő. 2011-ben az Arab Barometer felmérései szerint a polgárok 47 százaléka nem vagy csak alig bízott a kormányában, 2016-ra ez az Algériában, Egyiptomban, Jordániában, Libanonban, Marokkóban, Tunéziában és Palesztinában lefolytatott kutatás szerint már 60 százalékra nőtt. Nem csoda, hogy egyre többen vannak, akik hazájukon kívül képzelik el a jövőjüket. A BBC 2019-es felmérése szerint a lakosságnak a harmada, a 18 és 29 év közöttieknek pedig a fele gondolkozik a kivándorláson.

A marokkói, az algériai, a líbiai, az egyiptomi, a jordán, a szíriai, az iraki és a jemeni kormánynak egyszerűen nincs pénzügyi forrása arra, hogy újrakösse a 2000-es években felbomlott társadalmi szerződést, ezért kampányszerű gazdasági segélyekkel, a szólásszabadság visszaszorításával, terrorellenes törvényekkel, az erőszakszervek erősítésével próbálja kordában tartani a népét. Európa pedig nem tehet egyebet, mint ehhez a hallgatásával asszisztál, és próbál felkészülni annak következményeire, hogy a térségben immár a válság jelenti a normát.

Címlapképen: Kisfiú ül egy harckocsin, amíg több százezer ember követeli Hoszni Mubárak lemondását a kairói Tahrír téren 2011. február 1-jén. Fotó: MTI / EPA / Hannibal Hanschke