Örökkévaló

Mikor 1527-ben Wittenbergben pestisjárvány tört ki, Luther Márton a következőket írta egy barátjának: „Imádkozni fogok Istenhez, hogy kegyesen őrizzen meg és védjen meg minket. Magam pedig fertőtlenítek, segítek frissen tartani a levegőt, gyógyszert beadni, és azt magam is beszedem. Elkerülöm a helyeket és az embereket, amikor nem szükséges a jelenlétem, nehogy engem megfertőzzön, majd másokat is megfertőzzön a hanyagságom, ami esetleg halálukhoz vezet. Ha Isten el akar vinni, tudja, hol talál meg. Addig is azt teszem, amit elvár tőlem, és nem leszek felelős a saját halálomért vagy mások haláláért. De ha a szomszédomnak szüksége van rám, nem kerülöm, hanem bátran megyek hozzá. Az istenfélő hit tehát nem tapintatlan, nem vakmerő, és nem is teszi próbára Istent.”

Bár azóta közel az ötszázadik karácsonyra készülődünk, Luther sorai – főleg az utolsó mondat – ma is mellbevágóan és őszintén tiszták. Elsősorban és általánosságban természetesen azért, mert visszaadják az istenhit legmélyebb tartalmát. „Segíts magadon, az Isten is megsegít”, de talán az angol fordulat találóbb: „Do the best, God will do the rest” – azaz tedd meg a tőled telhető legjobbat, az Úr minden egyébről gondoskodik. Másodsorban és a maguk konkrétumában pedig a Luthert e sorok megírására sarkalló körülmények miatt. Akkor is, ma is járvány dúl, a halál – utcán fekvő tetemek vagy statisztikai számsorok formájában – beférkőzik a mindennapokba, az együttélés, az érintkezés formái átalakulnak. Nem szándékozom túldramatizálni a dolgot, azt állítani, hogy a koronavírus korunk pestise, azonban egy pandémia akkor is, ma is ugyanazokat a morális dilemmákat veti fel a két helyzet valóban radikális eltérései ellenére: hogyan óvjam magam; maradjak-e otthon; segítsek-e másoknak? De legfőképpen: hogyan éljek, mi a jó, a helyes élet?