István

Hajnal van. Az állomásra vonat érkezik Hunyad felől. Egy félreeső helyen szakállas férfi áll. Hosszú nyelű mosókefére támaszkodik, mellette üres vödör. Így töltötte az éjszakát, állva. A neonfényben emberek közelednek a főbejárat felé. A Testvér egy ismerősét kíséri ki a hajnali vonathoz. Visszafelé megáll a vödrös ember mellett, ráköszön, és megkérdezi, hogy miért nem fekszik le. Ha lefeküdne, ellopnák a vödrét meg a mosókeféjét, és akkor az sem lenne, mondja rekedt hangon. Napközben kamionokat mos a városszéli parkolóban némi apróért. A Testvér benyúl habitusa zsebébe, ad neki egy tízest, és elindulnak két irányba. István a vödröt a kefe végére akasztva az éjjelnappali felé, a Testvér vissza a kolostorba, ahol háromszáz másik mellett István elhagyott gyermekeit is neveli. Közben azon gondolkozik, hogy tudná ezt a férfit megmenteni, hogy a gyerekeknek újra apjuk legyen. Ismeri jól régebbről. Fenn az Érchegységben, Kismuncselen volt egy bánya, ahol ólmot, rezet és cinket bányásztak. Ott volt István csoportvezető. Az ország túlsó feléről került oda, megszöktetett egy tizenhat éves lányt, Máriát. Keményen dolgozott. Egymás után születtek a gyerekek. Hat gyönyörű gyerek. A kommunista rendszer neki is, mint a többi sztahanovista bányásznak, adott szolgálati lakást szép kis kerttel. A fiatalasszony zöldségeket termelt, virágot ültetett, rendben volt minden az elején. Vagyis majdnem minden. Jött a rendszerváltás, és elkezdett botladozni a bánya működése, lassan bezárták. Istvánék is, ahogy sokan mások, elhagyták a kismuncseli telepet, lementek a hegyekből a városba, és István végkielégítéséből vásároltak egy tömbházlakást. István, a bánya nélkül maradt bányász körülnézett munkaügyben, de akadt egy kis baj. Ő Kismuncselen megbecsült, szakmáját értő, kiemelt fizetésű ember volt. Ott is ivott, de ott a mindennapi kemény munka kivitte belőle. Lent a városban egy kőműves körülbelül a felét kereste, mint amit ő a bányában. Ott szakember volt, itt segédmunkás lehetett volna, nem is értett nagyon a kőműves­szakmához, annyi pénzért meg nem volt hajlandó elmenni. Kivárt. Talán azt remélte, hogy visszajönnek a régi szép idők. Újra megnyit a bánya, újra lehet csoportvezető. Nem jöttek vissza a régi szép idők, mert a régi szép idők rendszerint nem jönnek vissza. Mind többet ivott, nem volt kemény munka, ami kivigye belőle. Nem volt csille, nem volt csákány, nem volt érc, csak a mérhetetlen feszültség s a pénzhiány. Szétverte a családját, végül a gyerekek bekerültek az árvaházba a Testvérhez. Először még hazamentek néha, de aztán már nem volt kihez. Aztán az se, hova. Az alkohol mindennap győzött István fölött. Mária megpattant mellőle, nem bírta ő sem. Tizenhat évesen lett anya, feleség, nem volt ideje felnőni, nőnek lenni, megérni, nem nagyon tudta, mi a felelősség, anyaság. Egyszerűen eltűnt.

Egyszer telefonáltak a Testvérnek, hogy kórházban haldoklik a nagybátyja. Nagyon törte a fejét, hogy ki lehet az a nagybácsi, mert neki arrafelé olyan nem volt, legalábbis addig nem tudott róla, hogy lett volna. Elment a kórházba, egy nővérke megmutatta a kórtermet, ahol az állítólagos nagybátyja feküdt az ablak melletti ágyon. Mikor belépett a kórterembe a Testvér, egy szőrmókot látott az ablak felőli ágyon összeaszva, összetöpörödve. Közelebb ment, jobban megnézte, gondolkozott, és egyszer csak leesett neki. Nem tudta, hogy sírjon vagy kacagjon.