Bagdy Emőke: A halloween messze áll az európai kultúra keresztény örökségétől
A pszichológusprofesszor kijelentette, „a halloween szimbólumai az eredendő halálfélelem átkeretezésének eszközévé váltak”.
Az advent nem más, mint kopogás. Jel, hogy az Isten részt kíván venni történetünk közös megírásában. Istenként, apaként, anyaként. Sőt testvérként is. És ha mindezt univerzálissá tágítjuk: részt vállal a történelmi idő alakításában is, a csillagok járásában, tehetségünk, szolidaritásunk kihegyezésében, a tavaszi virágzásban. És nem mint egy pedellus vagy portás, sőt még csak nem is mint egy aktatáskás mérnök vagy egy figyelmes kertész, hanem mint a legközelebbi „hozzánktartozó”.
Előttem van, ahogy gyerekkoromban rátapasztom orromat a jégvirágos ablakra, és a konvektoron félig megfőtt könyvből a jövőre százéves, angyalarcú magyar költő sorait próbálom értelmezni a lakótelepi hóhullásban. Vajon mi is lehet az, amikor Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét, amit aztán emberi botrányok sora követ? Csak lassan értjük meg ugyanis, miközben jó párszor megöljük magunkban Krisztust – mert ne legyenek illúzióink, amikor nem nyitunk kaput, amikor előítéletekben adjuk meg koordinátáinkat, amikor becsapjuk önmagunkat és a környezetünket, még oly „jó szándékból” is, mindig megöljük a legtisztábbat saját magunkban.
A szentség pont ezért van összegyúrva a teljesség szenvedélyes akarásából, az egyszerű élet megéléséből és az önátadásból. Ráadásul abszurd módon a szentséghez néha közelebb vannak az igazat kereső „istentagadók”.
Az önátadás nem önfeladás. Kulturális-vallási identitásunk fontos ismertetőjegyünk, de nevetség tárgya lesz hamar, ha harci baltának használjuk mások aprítására. Az identitás lángőrzés és példamutatás, sőt részvét, de soha nem annak a körülírása, hogy mik nem vagyunk.