Neonfényes panel noir

Két évszázada születnek sajtóhírek nyomán meghatározó műalkotások. A festészetből ismerjük Caspar David Friedrich
Jeges-tenger (A hajótörött reménye) című 1822-es művét, a német romantikus tájképfestő a brit HMS Gripper hajótörésének hírét dolgozta fel, egyszerre utalva a természeti táj szépségére és monumentalitására, valamint az emberi élet mulandóságára. Kortársa, a mindössze huszonhárom évet élt Georg Büchner drámájával is hasonló a helyzet: egy nagy visszhangot kiváltó bűncselekményhez előzménytörténetet írt – ám korai halála miatt a dráma befejezetlen maradt. A Woyzeck a maga töredékességével közel száz évig várt arra, hogy mindenkori színpadra állítóinak alapanyagot és jelentős művészi szabadságot adjon a kiszolgáltatott és kihasznált tömegember ábrázolásához, akitől karnyújtásnyira, ám örökre elérhetetlen távolságra marad az elviselhetőbb földi lét élménye.

A Nemzeti Színház stúdiószínpadán a szélesvásznú filmek képarányát idéző díszlet keretezésében egy dél-amerikai, ám valójában bárhol elképzelhető tömbház neonfényes lakásának enteriőrje fogad bennünket. Miután leülünk a nézőtér első sorába, máris aprópénzt tarhál tőlünk egy fazon, és egyébként is egyre zajosabb a helyiség, mert az előadás szereplői már az ültetés alatt köztünk élik hétköznapjaikat. Innentől el is felejthetjük a kívülállás biztonságát jelentő nézőtéri szék komfortzónáját azzal, hogy aktív szemlélőként kerülünk bele a cselekménybe, amely egészen az elkerülhetetlen végzetig a valóság és Woyzeck szürreális rémálmai közötti határon egyensúlyoz. Nyilván a történet átélhetőségének teljessége vezérelte a rendező ifj. Vidnyánszky Attilát és a szöveget a mai korra instrumentáló Vecsei H. Miklóst, akiknek szerteágazó tevékenységet folytató Sztalker Csoportja a mai magyar színjátszás és kulturális színtér örömteli jelensége.