Az időtlen Barcsay

Minden bizonnyal vannak a magyar képzőművészet történetének olyan állócsillagai, akik, illetve akiknek életműve rendszerektől és kormányzatoktól függetlenül képvisel állandóságot és jelent hivatkozási pontot. Ilyen a jellegzetes személyiség Barcsay Jenő, akinek szentendrei tárlatáról kilépve az a határozott benyomásunk támadhat, hogy ez az anyag a világ bármely kiállítótermében megállná a helyét. És bár Barcsay már több mint három évtizede nincs közöttünk, műveiben újra és újra olyan, a nóvum erejével ható részleteket, kifejezésmódokat és univerzális üzeneteket fedezhetünk fel, amelyek eddig elkerülték a figyelmünket. Mindezekhez képest is szomorú, hogy a szentendrei Dumtsa Jenő utcában található Barcsay Múzeum évek óta zárva, a barokk épület állaga pedig folyamatosan romlik.

Barcsay titkának és jelentőségének sarokpontjait az egyszeri kiállításlátogató saját maga is megtalálhatja, amennyiben végigjárja a Ferenczy Múzeum kiállítótereit. Művészete egyszerre táplálkozik a magyar festészet Mednyánszky Lászlótól Nagy Istvánon át Rudnay Gyuláig érő hagyományából, valamint az avantgárd törekvések szintéziséből. Barcsay a két háború között, a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola elvégzése után franciaországi és itáliai ösztöndíjutakon közvetlenül is megismerkedett kora képzőművészetének legfrissebb törekvéseivel, s hazatérve e tapasztalatokat rendre beépítette saját művészeti programjába. Emellett örökös kísérletező is volt, ezért sem tekinthetünk a húszas évektől a nyolcvanas évek végéig folyamatosan alkotó festőművész stílusára egységes egészként – ám festészetének következetessége, korszakainak szerves egymásra épülése nyílegyenes pályaképet rajzol elénk. Ebben fontos szerepet játszott 1929-től haláláig Szentendre, hiszen a város atmoszférája, valamint az azt övező természeti táj a hegyekkel és a Dunával állandó ihletői forrásai voltak a festőnek mind természetelvű festészetében, mind absztrakt korszakaiban.