A történelem nem erkölcscsősz

Mindenki hibázik. Az egyén is, a közösség is. Nem bűntelen egyetlen ember, politikai erő vagy egyetlen nemzet sem. De Magyarországon van egy egészen beteges fókusz a hibáinkon politikai oldaltól függetlenül. Persze van mit feldolgozni, 1526 után kevés igazán átütő sikert élt meg a magyar társadalom. Meg kellett magyarázni a nagy tragédiákat, felelősöket kellett keresni. Az árulás és a súlyos hibák emlegetése könnyebb, és néha hasznosabb is rövid távú, általában politikai célok okán.

De hosszabb távon pusztító, hiszen lassan már magunk is elhisszük, hogy történelmünk utóbbi ötszáz éve csupán hibák és bűnök sorozata. Nem volt ez másképp régen sem persze. Szapolyai János a Habsburg-propaganda célpontjaként lett Mohács „lekésője”, és sokan máig azt gondolják, hogy Magyarország a belső megosztottság miatt szenvedett vereséget az Oszmán Birodalomtól. A valóság más: hatalmas teljesítmény, hogy a Magyar Királyság jó másfél évszázadon át kitartott az egyre nagyobb túlerővel szemben. 1526-ra a török ereje legalább a négyszerese volt a magyarnak, nem sokkal később pedig Szulejmán csapatai képesek voltak Indiában megszorítani a portugálokat, és egyenrangú félként harcolni a spanyol világbirodalommal. Ha nem 1526-ban van „Mohács”, mert a magyar vezetők mindent jól csinálnak, és a szerencse is az oldalukon van, néhány évtizeden belül szinte bizonyosan felőrli Magyarország erőforrásait a túlerő.