Oltóanyag az egyöntetű igazságok ellen

Egy szimpla hír, de kiviláglik belőle a halál semmilyen világmagyarázatba be nem tagolható abszurditása. Meghalt Ruth Bader Ginsburg, az amerikai legfelső bíróság liberális bástyája, így esély nyílik arra, hogy a republikánus többségű szenátus konzervatív szupertöbbséget betonozzon be a testületbe – csak éppen alig néhány hét alatt kellene lezavarni utódja megszavazását, sürget a bizonytalan kimenetelű választás. Hisztérikus a hangulat a bal- és a jobboldalon egyaránt, nem látott még ilyen kampányt a világ. Szempontunkból azonban az a végakarat érdekes, amelyet a főbíró néhány nappal halála előtt unokájának diktált le: „A leghőbb vágyam az, hogy ne helyettesítsenek, amíg az új elnök nem foglalta el hivatalát” – értsd: amíg esély nem lesz arra, hogy hasonlóképpen liberális szemléletű személy kövesse őt posztján.

Miért tartotta fontosnak a rák által elemésztett főbíró, hogy utolsó erőfeszítésével hatni próbáljon arra a világra, amelytől végérvényesen elválni készült, s amelyhez immáron semmi köze? Jelen állapota felől nézve – ami persze az „állapot” végletes ellentéte – mennyi jelentőséggel bírhat az, hogy miféle ideológiájú ember kerül a helyére? Iszonyúnak érezzük ezt a Ginsburg­-mondatot, ezt az e világba vetett hor­gonyt, amelynek lánca a semmibe vész, s külön szíven üt a megfogalmazás: my most fervent wish is that I will not be replaced – mintha nem is csak a főbírói posztjáról lenne szó, hanem többről, a világban betöltött helyéről, mintha Ginsburg főbíróban az általános emberi szólalna meg, pedig a legszánalmasabb illúzió még csak nem is az, hogy nem töltik be a helyünket, hanem hogy egyáltalán valamiféle betöltenivalót, űrt hagyunk magunk után. Ginsburg főbíró, ha máshogy nem, egy Ginsburg főbíró alakú hiány alakjában akarta bebiztosítani magát ezen az oldalon. Végakaratára azonban csak az a tény felel, hogy nem létezik többé.

A hír hatása alatt fölcsapom az új Cioran-könyvet, amelyet a Helikon Kiadó az elég félrevezető A bomlás kézikönyve címmel jelentetett meg (nem az 1949-es fő művéről van szó ugyanis, hanem a Réz Pál által fordított és szerkesztett válogatás újrakiadásáról).