Schmidt Mária a Nyugatról: A hitetlenség a nihilizmusba vezet
Bemutatták a Terror Háza főigazgatójának legújabb esszékötetét.
Most, amikor erős a törekvés, hogy a kontinensre rá se lehessen ismerni, ismét megpróbálhatunk különbek lenni: nyugatiak között megmaradni európainak.
Johann Wolfgang Goethe Költészet és valóság című, monumentális kötete úgy kezdődik, hogy a szerző még gyerekként betéved egy csodálatos kertbe. Ez a kert szó szerint csodás: varázslatos dolgok, az álmok birodalmának kedvező vagy fenyegető történései, Sohaország jó és rossz lényei népesítik be. Mégis a leírásból úgy tűnik, hogy Goethe ezek után ezt a kertet kereste szinte egész életében. Bizonyára sokunknak adatott gyermekkorában egy-egy ilyen nagybetűs Kert. Lehetett akár egy nagybácsi kissé elhanyagolt szőlője diófákkal, öreg pincével. Lehetett a nagymama pedánsan berendezett lakása, ahol sütemények, tészták és leginkább a nagymama megértő ölelése várt minket. Lehetett akár az iskolai haver gyerekszobája, ahol természetesen több és jobb játék volt – a játékok Paradicsomkertje. Aztán persze akadhat olyan is közöttünk, aki ezt a kertet később, akár kamaszkorában és persze prózaibb formában találta meg: egyik unokatestvérem például az evezősklubban, a kültelki sporttelep és a ráckevei Duna-ág vonzásában, illetve a versenyek győzelmi mámorában és az azt követő mulatságok világában.
Azután felnőttkorban az ember elkezd gondolkozni, és a saját otthonának, kertjének kapuján túl is körültekint. Vajon miért ne lehetne tágabb környezetünk is olyasmi, mint ez a gyerekkori kert? Miért ne rendezhetnénk be az országunkat is otthonosan? Nehogy azt higgyük, hogy ez magától értetődik. A kommunista diktatúra utolsó két évtizedében a kertkapukon belüli és a kertkapukon kívüli Magyarország élesen elvált egymástól. Az előbbi otthonos volt, színes és működőképes, az utóbbi pedig szürke, unalmas és működésképtelen. A rendszerváltozás két zavaros évtizede pedig tulajdonképpen azzal a vitával telt el, hogy egyáltalán lehet-e olyan, hogy a kertkapukon belüli és kívüli világot egyformán otthonossá, színessé tegyük. Sőt az elején még az a veszély is fenyegetett, hogy minden egyformán szürke lesz. Az utóbbi egy évtized azonban annak a törekvésnek a jegyében telt, hogy igen, lehetséges az egyéni és a közös felemelkedés is.