Hol kezdődik a lét? 

Lassan itt az ősz, amely köztudottan a költők talán legkedvesebb évszaka. Valószínűleg nem léteznek ezzel foglalkozó statisztikák – bár manapság ki tudja –, de az az érzésem, hogy a világirodalom legtöbb nagy verse ősszel született. Az elmúlás, a hervadás hónapjai kedveznek a melankolikus alkatú művészeknek, ilyenkor érzik elemükben magukat. 

Ha van az ősznek költői műfaja – nem tudom, van-e –, akkor az talán az elégia. Az elégia az, amely talán a legmélyebbre képes ásni az avarban és az emberi lélekben. A szembenézés, a nagy be- és felismerések, a bűnök megvallása vagy épp a lemondás és a beletörődés valahogy őszi „műfaj”, ekkor jön el az idejük a súlyos számvetéseknek. Mindezt csak azért írom ide elöljáróban, mert Vörös István, jelen írásom alanya nagy elégia-szakértő, ami azt is jelenti, hogy jelentékeny tudása van az emberi lélekről. 

A többek között József Attila-díjjal kitüntetett szerző első verseskötetét még a rendszerváltás előtt, 1988-ban jelentette meg Só, kenyér címmel. Azóta több mint harminc kötete látott napvilágot, amelyek között a versesköteteken kívül elbeszéléseket, fordításokat és regényeket is találunk. Vörös István verseivel a kilencvenes évek közepén találkoztam először, és már az első találkozáskor „megvett” sajátos hangulatú munkáival. Ami a leginkább megérintett már a korai műveiben is, azt talán nevezhetjük mitologikus szemléletnek.