A kert

Ha a szülői ház kertjében vagyok, mindennél pontosabban látom az idő múlását. Valamiért ez az a hely, ahonnan a legtisztábban látok rá mindarra, ami elmúlt. De arra is, ami most van, és különös módon arra is, ami jöhet még.

Ez a kert egyfajta kilátóhely a számomra, egy lelki magaslat, ahonnan messzire láthatok. A szív hegyei, ahogy Rilke írja, a tisztánlátás kegyelmi pillanatai. Persze lehetséges, hogy csak ámítom magam ezzel a tisztánlátással, mégis sokszor érzem azt ebben a kertben, hogy itt képes vagyok átlépni az emlékezés csalóka torzításain. Ez a kert tükör, amelyben színről színre láthatom azt, amit a saját életemnek nevezhetek. Nyilván azért is van ez így, mert ez a kert életem döntő és meghatározó részének egyik helyszíne. Itt aludtam a babakocsiban a rég eltűnt diófák alatt, itt tanultam meg járni, itt írtam az első verseimet, itt ültem számtalanszor cigarettázva a veranda végében, a csillagos eget bámulva. Ha belépek a kertbe, mindez egyszerre van jelen, ha akarom, ha nem. Ami azt is jelenti, hogy ebben a kertben az idő nem úgy viselkedik, mint máshol. Nem valahonnan valahová halad, nem telik, nem múlik, hanem inkább gömbszerűen van jelen. Mint a Csillagok között című film egyik jelenetében, amikor a főhős megérti, hogy a galaxisok közötti átjárást biztosító féreglyuk nem alagút az űrben, hanem gömb, amelybe be kell hatolnia. Egy olyan gömb, amely mégis inkább átjáró, csak nem földi módon az.

De nem szeretném csillagközi távlatokba helyezni ezt a kertet – bár éppenséggel lehetne –, inkább csak arról van szó, hogy itt nem érvényes mindaz, ami odakint a világban az úgynevezett valóságot jelenti.