Ha a szülői ház kertjében vagyok, mindennél pontosabban látom az idő múlását. Valamiért ez az a hely, ahonnan a legtisztábban látok rá mindarra, ami elmúlt. De arra is, ami most van, és különös módon arra is, ami jöhet még.
Ez a kert egyfajta kilátóhely a számomra, egy lelki magaslat, ahonnan messzire láthatok. A szív hegyei, ahogy Rilke írja, a tisztánlátás kegyelmi pillanatai. Persze lehetséges, hogy csak ámítom magam ezzel a tisztánlátással, mégis sokszor érzem azt ebben a kertben, hogy itt képes vagyok átlépni az emlékezés csalóka torzításain. Ez a kert tükör, amelyben színről színre láthatom azt, amit a saját életemnek nevezhetek. Nyilván azért is van ez így, mert ez a kert életem döntő és meghatározó részének egyik helyszíne. Itt aludtam a babakocsiban a rég eltűnt diófák alatt, itt tanultam meg járni, itt írtam az első verseimet, itt ültem számtalanszor cigarettázva a veranda végében, a csillagos eget bámulva. Ha belépek a kertbe, mindez egyszerre van jelen, ha akarom, ha nem. Ami azt is jelenti, hogy ebben a kertben az idő nem úgy viselkedik, mint máshol. Nem valahonnan valahová halad, nem telik, nem múlik, hanem inkább gömbszerűen van jelen. Mint a Csillagok között című film egyik jelenetében, amikor a főhős megérti, hogy a galaxisok közötti átjárást biztosító féreglyuk nem alagút az űrben, hanem gömb, amelybe be kell hatolnia. Egy olyan gömb, amely mégis inkább átjáró, csak nem földi módon az.