Homo office sapiens II.

Múlt héten arról írtunk, hogy tíz évvel tovább dolgozni ugyanazzal az embertesttel nem lehet, az exponenciális digitalizáció mellett pedig miért ne lehetne kevésbé megterhelő? A home office vagy a négynapos munkahét egy könyvelőirodánál vagy egy folyóirat szerkesztőségében igazán gyümölcsöző, egy jelenlétre építő, saját elsődleges értelmét épp abban megfogalmazó intézmény, a Magyar Állami Operaház pozíciójában viszont nem azonnal kézenfekvő. Pedig aki például opera-előadásokban fellép, eleve home office-t üzemeltet, hisz munkájának jó része otthon zajlik, az együttes próbák már a külön-külön felkészült individuumok összecsiszolását szolgálják.

Az adminisztráció pedig mindenhol adminisztrál: az efféle feladat ma már nálunk sem kötődik íróasztalhoz, indigóhoz, iktatáshoz, aláíratáshoz. És egymást érő értekezletekhez: csevegéssé folynak szét, ebéd-, kávé-, egészségügyi és cigiszünetek apasztják. És a „dugó volt”, „mindjárt esik”, „előbb kéne mennem”, „hozzám ma ne szóljatok” típusú problémákról, no és a „csak kicsit köhögök”, „a nyitott ablaktól folyik az orrom” alaphelyzetű gócokról nem is szólva, vagy arról, hogy az ovis lurkónak csak hőemelkedése van, de amiatt már otthon kell maradni vele, viszont dolgozni nem volna lehetetlen mellette.

Az utóbbi négy hónap megmutatta: temérdek tevékenység kerülhet át az otthoni munkavégzésbe. Ha nincs karantén, de van óvoda, iskola meg erő, egészség és széles sáv, akkor otthon reggeltől délutánig nyugi van, a bejutási idő kétszeresen megspórolható, lehet rendesen ebédelni, elmélyülten dolgozni. Természetesen csak akkor, ha – miként a 9–21-es telefonetikettel történt – a munkahelyi mobil- és levélforgalom is tiszteletben tartja a 9 óra előtti, 17 óra utáni pihenőidőt.