Száz év magányosság

Pár száz méter néha rohadt hosszú. Még autóval is. Olvasom, hogy a járvány miatt momentán egyedüliként üzemelő ukrán–magyar határátkelőnél megjelentek a hiénák. Nem az állatok, hanem a fuvarozók. A Záhony felé mutató halovány csillag szégyenében elbujdosott. Az van, hogy a kárpátaljai magyarok jönnének dolgozni Magyarba. Ha nincs autójuk (van ilyen), ez még a szokásosnál is cifrább kicsinykét, tekintve hogy gyalogosan nem lehet ott manapság csak úgy lófrálni. Bekéredzkednének tehát egy arra járó járműbe, ám amennyiben a kísérlet sikertelenül végződik, maradnak az erre specializálódott kisbuszosok. A tarifa fejenként ezer hrivnya, nagyjából tizenkétezer forint. Néhány száz méterért. Kárpátalján is lehet dolgozni, megközelítőleg negyvenezer forintnyi összegért, egy gyárban mondjuk.

Vajon ez is Trianon? Az. Bizonyos szempontból majdnem minden Trianon. Hetedíziglen következményes tartós béke. Nem kezdenék most bele területbe és lakosságba, egyharmadba és kétharmadba, bányákba, folyókba, hegyekbe, tolvajozás versus elcseszett magyar arisztokratákba, de még lelkekben sem búvárkodnék, nem csapkodnám a kocsmaasztalt árvalányhajas parókában, és végképp nem huszonhárommilliórománoznék, mert engem is anya szült. Na jó, mégis egy kicsit, mert a huszonhárommilliórománozásra érkező, hol szelíden szomorú, hol bicskaközeli reakciókat is mi, egykori gyógyszercsempészek és faluvégi szalmakazlakban alvók szívtuk meg, amikor utána odamentünk. Lehetett magyarázkodni hajnalig, kereskedelmi mennyiségű széki pálinka mellett, hogy csak úgy sikoltoztak az enzimek, ahelyett hogy arról beszélgettünk volna, hogy vannak a gyerekek, lesz-e végre szilva, vagy már megint egy virrasztásra félretett elixírt kell fondorlatos módon megszerezni az ágy alól. Vagy bármi másról, csak erről ne. Hogy vannak, akik idáig jutottak.