Románia
ÉLŐ
Ukrajna

Itt van velünk mindenütt – Ablonczy Balázs a Mandiner hetilapnak

2020. június 04. 07:36

Lett volna esély jobb békét kiharcolni? Miért volt mindig késésben a magyar külügy? Megoldja-e a Trianon-szindrómát a határok spiritualizálódása? Ezekről, valamint a külföldiek legyintéséről is beszélgettünk Ablonczy Balázs történésszel a frissen megjelent, Ismeretlen Trianon című könyve kapcsán.

2020. június 04. 07:36
null

Szilvay Gergely interjúja a Mandiner hetilapban.

Mi ismeretlen, elfeledett még Trianonnal kapcsolatban?
Azt igyekszem elmondani a könyvben, ami eddig kevésbé került szóba. Azaz kevesebb benne a politika- és diplomáciatörténet, és több teret szántam a helyi eseményeknek, annak, hogy alulnézetből hogyan nézett ki Trianon. Társadalom- és művelődéstörténeti irányból közelítek: erőszak, menekültek, impériumváltás. Számos jó könyv van, amely az eseménysort mutatja be, de ezek a történetek nincsenek még elmondva, vagy csak töredékesen. A kötet végén arról is írok, vajon miben van még mindig velünk Trianon.

A borítón egy vonat robog el egy hídon, a híd alatt egy család ücsörög bőröndökön. Miért pont ez lett a borítókép?
Valami hétköznapi történetet szerettem volna, ahol emberek is vannak, de van rajta valami fura, idegen dolog. Egy darabig egy másik kép is versenyben volt: egy román páncélkocsi, amely az Oktogonon áll. Úgy néz ki, mint egy űrhajó, emberek állnak és nézik. Végül a vonatos mellett döntöttünk, a Fortepantól. A szerkesztő, Nemes Krisztián megnézte a kép kreditjét, és kiderült, hogy a tulajdonos általános iskolai osztálytársa volt. Az ő dédapjáé volt a kép, aki Aradon volt tanító, majd kirúgták az állásából, és egy helyiérdekű vasútnál lett tisztviselő, aztán menekültként átjött Magyarországra, és a MÁV-hoz került. Jászberényben élt, és a fotó akkor készült, amikor a családja egyszer átjött hozzá meglátogatni. Még rá is írta a fotóra a dátumot, hogy mikor készült: valamikor 1925 nyarán, amikor a Jászberényből Hatvan felé tartó vonat átment a hídon. Minket eredetileg a mozdony és a család ragadott meg, de kiderült, hogy ez a kép is egy trianoni történet része. Ez a béke itt van velünk mindenütt.

A sztorikon és a nézőponton kívül miben új az Ismeretlen Trianon annak, aki érdeklődőként falja a Trianon-irodalmat?
Amikor megjelennek a román vagy a csehszlovák katonák egy kisváros utcáin, az egyszerre valaminek a lezárása és a kezdete. Az új uralom katonái eleinte idegenül mozognak ebben a közegben, pláne, ha nincs helyi segítségük, és a katonai közigazgatás logikája határozza meg a mindennapjaikat: legyen ellátmány, ne sztrájkoljon a vasút, a posta, letörjék az ellenállást. Aztán beindul a gépezet, s elindul az impériumváltás folyamata. Meg is szoktam kérdezni a diákjaimat: hogyan kezelték volna az átmenetet, mit kell ilyenkor csinálni? Ennek lehetséges technikája: hűségesküt veszünk ki a tisztviselőkből, lecseréljük a hivatalnokokat, átnevezzük az utcákat, felülbélyegezzük a pénzt. De vannak hosszabb ideig elnyúló történetek. Máramarosszigeten működött egy református jogakadémia, és még 1921-ben is megvolt, miközben már az összes hasonló intézményt elüldözték, vagy átjöttek maguktól a csonka országba. Ők is áttelepültek később Hódmezővásárhelyre, és beolvasztották őket a kecskeméti református jogakadémiába, de még jó ideig elműködtek Máramarosszigeten. Eleinte tehát a román hatóságok nem vették annyira komolyan a nyelvvizsgát és a hűségesküt, aztán mégis kikerülhetetlenné vált. Egy darabig még mondhatták a városi polgárok, hogy hiába vannak itt a csehszlovákok vagy a románok, mert nálunk, magyaroknál van a gazdasági erő, de a harmincas évekre ez is megváltozott. Az egyik nagy tanulság, hogy nem lesz gazember valaki attól, hogy leteszi a hűségesküt. Gyerekei vannak, egzisztenciája… húsba vágó történetek ezek.

Fotó: Földházi Árpád
Fotó: Földházi Árpád

A menekültkérdés nagy problémákat és konfliktusokat okozott: volt, aki lekommunistázta a villájában elhelyezett határon túli magyarokat, és lerománozta őket.
Egry Gábor kutatásaiból tudjuk, hogy ilyen románozás már a húszas-harmincas években is volt. A menekültkérdés kezeléséből sok helyi konfliktus adódott. A központi lakásgazdálkodás rendszere még a háborúból maradt meg, és rosszul működött. Budapesten épp lakáskrízis volt, ez számos problémát okozott. A dualizmusból örökölt, hagyományos liberális állam nagyban épített az egyéni jótékonykodásra, az úriasszonyok, egyházak által üzemeltetett népkonyhákra, árvaházakra, egyebekre. De ekkora tömegben ez már nem működött, szükség volt határozottabb állami fellépésre. Míg fel nem állt az Országos Menekültügyi Hivatal, addig a társadalom segítőkészségére, illetve a külföldi segélyszervezetekre támaszkodtak. De egy idő után látszott, hogy a kezdetben adakozó emberek elfáradtak. Az első és a második takaródat szívesen odaadod, de fél éven belül a hatodikat nem, mert neked is szükséged van rá. A magánszférába való betörés leglátványosabb része, amikor idegen családokat tettek be mások lakásába, ami a tulajdonosnak nyilván nem tetszett.

Azt is kifejti, hogy a magyar külügy aszinkronban volt a világgal, mindig eggyel korábbi direktíva szerint működött.
Erre nincs biztos magyarázatom, de nyilván a zavar és a felbolydult idők jele. A Károlyi-kormány wilsonista külpolitikát űzött akkor, amikor már az amerikai diplomácia is lefarolt erről. Az a Tanácsköztársaság folytatott területvédő háborút, amely Kun Béla szerint nem állt a területi integritás alapján. Az az Apponyi Albert volt a békedelegáció vezetője, aki szerint ki sem kellene utaznunk a békekonferenciára, és aki hangsúlyosan képviselte, hogy ne is írjuk alá a békeszerződést. Az a Teleki Pál ratifikáltatta a békeszerződést a nemzetgyűlésben, aki szintén nem akarta, hogy aláírjuk. És az a Bethlen István érvelt a román–magyar perszonálunió mellett, akinek megvolt a véleménye a román nemzetiségi mozgalmakról. Mindnyájan reagáltak a helyzetre, de iszonyú zavarban voltak, mert azok a kezelési módok, amelyek az ő politikai előéletükből és szimpátiáikból adódtak, használhatatlannak bizonyultak. Két évvel korábban még nem volt wilsonizmus, és nem biztos, hogy Károlyi a saját pártja, a Függetlenségi Párt zömével el tudta volna fogadtatni a wilsoni elveket. Apponyi kiállt a népszavazások mellett, miközben nyilván megvolt a véleménye az ilyen „demokratikus hóbortokról”. A magyar politikai elit kereste a helyét, és mindig igyekezett adaptálódni a helyzethez. Csakhogy ebben nem nyújtott segítséget a korábbi előélete, más módszerekhez és közeghez szokott.

Fotó: Földházi Árpád
Fotó: Földházi Árpád

Lett volna esély valamivel jobb békét kiharcolni?
Talán kicsit, de ahhoz ügyes politikusnak kellett volna lenni. El lehetett volna játszani, ami Sopronban működött a népszavazás kapcsán, hogy van egy fegyveres területvédelemmel kombinált diplomáciai háttéregyezkedés, amely mögé hallgatólagosan odaáll az egyik nagyhatalom. Talán működhetett volna a Felvidék egy részén. Ehhez viszont úgy kellett volna 1918 végén ellenállni a cseheknek, hogy az ne vessen véget a békekonferenciával való kommunikációnak. Az látszik, hogy nem minden szomszédok által elfoglalt, annektált területet kaptak meg az utódállamok automatikusan. Nyilvánvaló előny az egyezkedésben, ha valaki ural egy területet. Úgy megtartani a magyar többségű részeket a Felvidéken, és feltartani a cseheket, hogy ne szakadjon meg a kommunikáció a párizsi békekonferenciával, és meg is hívjanak minket oda: ehhez penge politikai képességekre lett volna szükség. Talán Nyugat-Magyarországon is sor kerülhetett volna ilyesmire, hiszen az osztrák kormány relatíve későn jött rá, hogy Nyugat-Magyarországot akarja, az csak 1919 nyarán kerül be az osztrák békefeltételek közé. Erdélyben az volt a probléma, hogy a magyar haderő végig emberhátrányban volt.

Attól kezdve, hogy a románok kiértek az Alföldre, jelentős létszámú és felszereltségű hadsereget igényelt volna a visszaszorításuk. Ilyen pedig nem volt.

Nem lehetett volna újra sorozni? Vagy senki nem állt volna be?
Amit erről tudok, azt főleg Révész Tamás kollégám Nem akartak katonát látni? című, kitűnő könyvéből tudom. November elején Linder Béla elmondta híres beszédét, az államtitkárai, Friedrich István és Böhm Vilmos néhány nappal később mégis kiadtak egy behívóparancsot az 1895 és 1900 közötti évfolyamoknak. A már megszállt területeken ennek nem nagyon tettek eleget. Magam is találtam a gyulafehérvári levéltárban ezzel kapcsolatos iratokat, a románok már nyilvánvalóan nem engedték át a behívottakat a demarkációs vonalon. De a nem megszállt területeken sem volt nagy tolongás. 1918 végére a harminchétezer fős magyar haderőből összesen kétezren tartózkodtak Erdélyben, rosszul felfegyverezve. A román haderő lényegesen erősebb volt. Az emberek hajlandók fegyvert fogni, ha a saját városuk, falujuk megvédéséről van szó, de távolabb menni nem hajlandók. 
S minél közelebb van a frontvonalhoz egy település, annál inkább hajlandók az emberek fegyvert fogni. De ha egy faluban harmincan vagyunk nemzetőrök, a kocsmában még szépen hangzik, hogy megvédjük a falut, de ha a hídon túl megjelenik egy nyolcszáz fős, jól felszerelt román zászlóalj, akkor nem sok értelme van a nemzetőrködésnek és az ellenállásnak.

Mennyire van azóta szétfejlődés a határon túlra került magyar közösségek között?
Trianon azért is katasztrófa, mert egy már kulturálisan többé-kevésbé összeérő nemzetet szakított szét, amelynek viszonylag egységes nemzettudata volt. Magyarul beszélünk, egy nemzethez tartozunk, ezt a szerves egységet zúzta szét a párizsi döntés. Ez nem olyan, mint a német ajkúaknál a svájci németek, az osztrák németek és a bajorok: ők történelmileg külön fejlődtek, és maximum az köti össze őket, hogy itt is, ott is sokan vannak Bayern München-drukkerek. A magyarok esetében van egy egységes nemzeti közösség, amelynek tagjai legalább öt különböző országba kerültek. És ez a magyar kultúra – minden államnemzeti nyomulás ellenére – a mai napig meglepően egységes. Létezik egy közös műveltségkincs, amely a magyar kultúrához köti a határon túli magyar közösségeket. Persze a határon túliaknak számos érintkezési felületük van az ottani többségi kultúrákkal: többnyire beszélik a nyelvet, fogyasztják a többségi nemzet kulturális termékeit. De ez nem feltétlenül szétfejlődés. Ezzel együtt találkoztam én már olyan romániai bánsági magyarral, aki három sör után bevallotta, hogy nem szereti a székelyeket, és semmi köze hozzájuk. Vagyis még a romániai magyarságon belül is érdemes differenciálni. Persze száz év után nyilván van valamekkora szétfejlődés, de ezt harmonikusan be tudják építeni a magyar kulturális identitásukba.

Fotó: Földházi Árpád
Fotó: Földházi Árpád
Ez a tartalom csak előfizetők részére elérhető.
Már előfizetőnk?

Összesen 1 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
barang
2020. június 04. 09:58
Oli bá szóba áll a Habony zsoldosokkal? egy mini-trianont sikerült meghaladni. Gratulálok (tényleg)
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!