Adjon az Isten szebb múltat?

Pálfy Dániel elemzése a Mandiner hetilapból

A magyar politikában példátlan pályafutást tudhat magáénak a Jobbik Magyarországért Mozgalom. A 2003-ban párttá alakult szervezet a 2006-os országgyűlési választáson a MIÉP-pel közösen indulva 2,2 százaléknyi szavazatot szerzett. Néhányan talán úgy emlékeznek, hogy a 2006. őszi tüntetések után erősödött meg a Jobbik, de a mérések ezt nem igazolták. A 2007-ben alapított Magyar Gárda láthatóvá tette a pártot, ám a közvélemény-kutatók még 2009 januárjában is mindössze 1 és 4 százalék körül mérték. Az áttörés fél évvel később történt meg: az európai parlamenti választáson váratlan sikerként 15 százalékos eredményt értek el. Ebben az időszakban vélhetően sok Jobbik-szavazó elhallgatta a preferen­ciáját, erre utal az is, hogy 2009. január 25-én a számára kedvezőtlenebb fővárosi közegben is 7,6 százalékot sikerült elérnie a tömörülésnek egy időközi választáson. Ekkor a közbiztonság romlása, a gazdasági válság mélyülése és a kormánnyal szembeni általános elégedetlenség valószínűleg mind a Jobbikot erősítette.

Radikalizmus, majd néppártosodás

A Jobbik szavazói hátterének elemzése a politológia egyik fő témájává vált. A jelenlegi főpolgármester, Karácsony Gergely Róna Dániellel közösen jegyzett 2009-es tanulmánya szerint támogatóik jelentős része, 26 százaléka korábbi MSZP-szavazó. Ezt igazolta a Magyar Választáskutatási Program 2010-es felmérése is, amely szerint a Jobbik 855 ezer szavazójának harmada 2006-ban még a szocialistákat támogatta, emellett sokan érkeztek a Fidesztől, a nem szavazóktól, illetve a fiatal, választásra korábban nem jogosult korcsoportokból is.

A párt és szellemi holdudvara szélsőjobboldali retorikája és politikai önmeghatározása, valamint a Jobbikhoz közel álló szervezetek – Magyar Gárda, Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom – és közéleti szereplők megnyilvánulásai alapján egyértelmű volt: táboruk jelentős részét a radikális, nemzeti érzelmű szavazók teszik ki. A vezetők azonban felismerték: a szélsőjobboldali politika behatárolja a szavazóbázis növelését, üvegplafon van a párt feje felett, vagyis ha kormányra akar kerülni, nyitnia kell más csoportok felé.

A fő célcsoport a keresztény-konzervatív középosztály, a Fidesz–KDNP-kormányból kiábrándult szavazóréteg lett. A Jobbik a 2013-as választási kampányban elkezdett néppártosodni, megpróbált jobbközép irányba mozdulni. 2014-ben mind az országgyűlési, mind az EP-választáson sikert ért el, hiszen növelte támogatottságát, és mindkét alkalommal második lett. 
Az viszont nem egyértelmű, hogy a szavazók melyik csoportjában erősödött. A párt 2014-ben különösen Észak- és Északkelet-Magyarországon növelte bázisát, épp azokban a körzetekben, ahol a baloldal nagyon sok támogatót veszített. Ez alapján sokan feltételezték, hogy a balos szavazók Vona Gáborékhoz vándoroltak.

A kutatások szerint a tipikus Jobbik­szavazók ekkor fiatal és középkorú, egyedülálló, kisvárosi vagy falusi férfiak, akik alacsony jövedelműek, de van valamilyen képzettségük, kifejezetten rendszerellenes, protestszavazók. 2014-től úgy tűnt: a párt feladta, hogy a jobbközép célcsoport kegyeit keresse, és egyre inkább nyitott a baloldal felé.

A 2015-ös időközi országgyűlési képviselő­-választáson elért győzelmek pedig igazolták a jobbikos politikusok elképzelését: a bal- és a jobboldal átjárható.

A Republikon Intézet 2015-ben készült tanulmánya szerint a párt tábora ekkor a kormányellenes, radikális jobboldali törzsszavazók (43 százalék), a korábban jelentős részben a Fideszt támogató, de a kabinettel már elégedetlen, „fenyegetett” fiatalok (23 százalék), a világnézetüket tekintve heterogén, kevésbé kiábrándult néppárti jobbikosok (21 százalék) és a legkevésbé kormányellenes ingadozó jobboldaliak (13 százalék) között oszlott meg. Jól látható tehát, hogy ekkoriban egyértelműen többségben voltak a Jobbik jobboldali szavazói.