Keresd a nőt!

Kohán Mátyás írása a Mandiner hetilapban.

Donald Trump győzelmét – és az amerikai politika jövőjét – sokan írják le úgy, miszerint az elnököt a „flyover states”, a két csillogó partvidék közötti „átrepült államok” idősödő fehér munkásosztálya juttatta a Fehér Házba, s ezt az egyszeri fehér forradalmat idővel úgyis elsöprik majd a liberális fiatalok, valamint Amerika gyorsan növekvő kisebbségi csoportjai – a feketék, a spanyol ajkúak és az ázsiai származásúak –, akik hamarosan örök időkre a demokraták kezébe helyezik a világhatalom sorsát. De tényleg ilyen egyszerű lenne a politika?

Nem áll annyira a zászló a demokratáknak

Joe Bident, Barack Obama volt alelnökét, akit szinte bizonyosan elnökjelöltjévé emel majd a Demokrata Párt a novemberi elnökválasztásra, a RealClearPolitics közvélemény-kutatási összesítései ma 4,5 százalékponttal erősebbnek mérik Donald Trumpnál. A matek azonban nem ilyen egyszerű. A 4,5 százalékpontos előny az elnökkel szemben ugyanis nemcsak hogy csekély, de még arra sem nyújt garanciát, hogy Biden valamivel szélesebb tábora a „megfelelő” szavazókból áll, azaz lefedi-e az ország egészét kor, rassz és földrajzi hely tekintetében. Enélkül – hiába lehet Bidennek akár többmilliós szavazattöbbsége – az elektori rendszeren alapuló, a kisebb lakosságú államok szavazóinak is nagy súlyt adó elnökválasztási rendszerben igencsak nehéz lesz győzni. Az első fekete amerikai elnököt kétszer is győzelemre segítő „Obama-koalíció”, a feketék és a magasan képzett fehérek szövetsége ugyanis nem látszik összeállni, Biden maga és az összes szóba jöhető alelnökjelölt is csak egy-egy fontos választói csoport szemében vonzó, a demokraták különböző választóknál megszerzett szavazatarányának trendje pedig – bármilyen hihetetlen – 2008 óta minden elnökválasztáson negatív.

2008-ban a feketék 95 százaléka szavazott Obamára, 2016-ban Hillary Clintonra csak a 88 százalékuk, az ateisták körében az arány 75-ről 68-ra, a harminc év alatti szavazóknál 66-ról 55-re, az évi harmincezer dollárnál (havi bő nyolcszázezer forintnál) kevesebbet kereső „szegényeknél” 65-ről 53-ra, a katolikusoknál 54-ről 45-re, összességében pedig a fehéreknél 43-ról 37 százalékra csökkent. Bármilyen büszke legyen is Hillary Clinton, ráadásul az amerikai történelem első női elnökjelöltjeként, szavazatarányban az elmúlt két évtized legkevesebb női voksával dicsekedhet – annak ellenére, hogy ellenfele, a kétszer elvált Trump szexbotrányainak és gyanús nőügyeinek se szeri, se száma. A 2020-ban a szokásosnál is győzeleméhesebb demokrata gépezetnek tehát szembe kell néznie a demográfia és a geográfia makacs igazságaival, és arra is rá kell döbbennie, hogy az amerikai választóközönség nem „osztályérdek” alapján tologatható nyájakból, hanem egyenként meggyőzendő állampolgárokból áll.