„Antall József vetett, hogy ez a nemzet arathasson”

Maráczi Tamás interjúja a Mandiner hetilapban.

Honnan datálódik az ismeretségük Antall Józseffel?
Boross Péter: 1954-ben vagy 1955-ben volt: egy ismerősömmel beszélgettem a Kossuth Lajos utcában, amikor jött egy fiatalember, akit ismert; megállította, és bemutatott minket egymásnak. Elmondta a bűvös mondatot is: „beszéljetek nyugodtan” – ez az ötvenes években azt jelentette, hogy lehet szabadon diskurálni. Így ismertem meg, és elkezdtem vele találkozgatni. Amikor rendőri felügyelet alatt voltam 1956 miatt, kértem, hogy ne keressen, de a hatvanas évek második felétől rendszeresen találkoztunk.
Lezsák Sándor: Csaknem négyszáz vendégünk volt 1988. szeptember 3-án a házunk kertjében felállított sátorban, a Magyar Demokrata Fórumot szervező második lakiteleki találkozón. Csak hónapokkal később, a jelenléti ívből tudtam meg, hogy Antall József is közöttünk volt. Az MDF első országos gyűlésén 1989. március közepén fel is szólalt.
Kónya Imre: A nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon az alkotmányozó szakbizottságban ismertük meg egymást, mindketten az Ellenzéki Kerekasztal öttagú delegációjának voltunk a tagjai Tölgyessy Péterrel, Orbán Viktorral és az azóta elhunyt Boross Imrével együtt.

Antall 1989 októberében az MDF elnöke és ezzel a párt miniszterelnök-jelöltje lett. Támogatták őt a posztra?
K. I.: Jól ismertem a rendszerváltozás kezdetén színre lépő politikusi nemzedéket. Sok remek ember volt közöttük, de egyedül Antall volt alkalmas erre a tisztségre. Elhivatottsága, felkészültsége, kompromisszumkészsége folytán, és azért is, mert nem volt egyetlen mozzanat az életében, amely miatt szégyenkeznie kellett volna.
L. S.: 1989 őszén az MDF elnöksége ajánlásokat készített a második országos gyűlésre. Csoóri Sándor és Csurka István azt javasolták, hogy Antall Józsefet jelöljük az MDF elnökének. Titkos szavazáson nyolc szavazatot kapott Antall, egy elnökségi tag pedig tartózkodott. Döbbent csend lett. Feltettem a kezem, és mondtam: én tartózkodtam. Miért? – kérdezték. Mert nem ismertem Antall Józsefet. Sem az embert, sem a programját. Azért nem szavaztam ellene, mert nem volt ellenjelölt, az elnökség tagjai pedig nyilván jól ismerik, hiszen a szavazás előtt mellette érveltek. Bár megértettem a racionális érveket, belül soha nem fogadtam el, hogy Bíró Zoltán átadta a helyét Antall Józsefnek. Ezzel megtört az MDF politikai szerveződésének iránya és lendülete.

Antall a hatvanadik születésnapján a koalíciós frakciók ülésén arról beszélt, hogy az MDF-et sokan kollaboráló mozgalomnak szánták, ők azonban centrumpártnak, és az is lett. Helyes irányba vitte a pártot?
L. S.: Az MDF soha nem volt a kommunista állampárttal kollaboráló mozgalom. Ezt az SZDSZ igyekezett terjeszteni, amely aztán nem restellt 1994-ben koalícióra lépni az MSZMP utódpártjával.
K. I.: Az MDF lakiteleki alapítói 1987-ben – Bíró Zoltán és népi baloldali barátai még 1989-ben is – úgy gondolták: az ország jövője az állampárton belüli hatalmi viszonyok alakulásától függ, és a mozgalom feladatát az MSZMP Pozsgay Imre vezette népi-nemzeti szárnyának külső támogatásában látták. Antall viszont kezdettől szuverén pártban gondolkodott, és amikor elnökké választották, végrehajtotta a tervét. Neki volt igaza, hiszen az átalakított MDF megnyerte a választást, Pozsgay pedig az állampárti utódpártból is kiszorult. 1992-ben, amikor Antall József ezt a beszédet mondta, Bíró Zoltán már elhagyta az MDF-et, de támogatói maradtak, és egy részük csak fél szívvel fogadta el az átalakulást. Az ő befolyásuk továbbra is erős volt a pártban. Antall rajtuk akart ütni egyet, amikor a pontos, de pejoratív kollaboráns jelzőt használta korábbi álláspontjukra.
B. P.: Olyan irányba vitte a pártot, amilyenbe akkor lehetett. A centrum- és a középpárt azért nagyon fontos, óvatos minősítések, mert akkor a jobboldali vagy a jobbközép kifejezés azonnal kiváltotta a fasiszta, náci és egyéb jelzőket. Engem meglepetésként ért, hogy Antallt az MDF elnökévé választották – ez nem passzolt ahhoz a képhez, amelyet korábban a pártról kialakítottam: népi-balos árnyalatú csoportnak véltem. Mint utólag kiderült, bizonyos feltételekkel vállalta el az elnöki funkciót: a semlegesség és a harmadik utas gazdaságpolitika helyett más programpontokat iktatott be.

A kamikazekormány

1990. május 23., az Antall-kabinet beiktatása. Hogyan emlékeznek a napra?
B. P.: A tévében néztem az eseményt, és ha jól emlékszem, közvetítési hiba volt benne egy futballmeccs miatt. Én egy nyugdíjas-tanácsadói feladatra gondoltam a hivatalban; úgy éreztem, biztos tudok valamilyen támogatást nyújtani.
K. I.: Valóban, amikor a kormány tagjai letették az esküt, az Országgyűlés elnöke bejelentést tett: „Tisztelt honfitársaim! A Magyar Köztársaságnak ismét van független, felelős kormánya.” Ők azonban nem hallhatták Szabad György bejelentését, mert a Magyar Televízió már korábban átkapcsolt egy futballmérkőzés közvetítésére. Lehet mondani, hogy mindez csak apróság. De 1990 és 1994 között számos ilyen „apróság” volt, amivel sikerült megakadályozni, hogy az emberek valódi jelentőségének megfelelően értékeljék mindazt, ami Magyarországon történt.

L. S.: Kemény politikai küzdelem és szervezőmunka után az MDF megnyerte az első szabad választást, 164 képviselőnk jutott be az Országgyűlésbe. Ezt követően a párt Bem téri központja elcsendesedett. Mivel nem akartam képviselő lenni, a kormány eskütételére sem hívtak. Aznap is tanítottam, óráim voltak a lakiteleki iskolában.

Milyen történelmi feladatok tornyosultak a kormány előtt?
L. S.: A tét az volt, hogy mennyire képes helytállni az új kormány. Leállítani az ország kifosztását a privatizációval, megakadályozni a mezőgazdaság szétverését, az igazságszolgáltatás elé állítani az 1956-os szabadságharcunk utáni gyilkos megtorlásban, a tömegmészárlásban részt vevő embereket – különös tekintettel azokra, akik a békésen tüntető tömegbe lövettek. Ehhez a radikális rendszerváltáshoz nem volt alkotmányozó, kétharmados többségünk, és a koalíciós kormányzati többségünk már kezdetben is erősen inogott. A gyors és hatékony „rendszerváltás” 2010-ig illúzió maradt.