Nemzetekkel a felmelegedés ellen

Anatol Lievenről és munkásságáról egészen egy héttel ezelőttig sejtelmem sem volt. Ezzel együtt annyit már most elárulhatok, hogy az elmúlt évek egyik legfontosabb és leghiánypótlóbb könyve az övé. Szerzőnk családja a mai Lettország területéről emigrált az Egyesült Királyságba. Pályája elején Lieven tudósítóként dolgozott Pakisztánban, Afganisztánban, a Szovjetunió területén és szűkebb régiónkban is. Ma a washingtoni Georgetowni Egyetem nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó professzora, öndefiníciója szerint a Reinhold Niebuhr amerikai protestáns teológus által kimunkált keresztény realizmus képviselője.

Lieven szerint Greta Thunbergnek igaza van: valóban a klímaváltozás korunk legfontosabb kihívása. Főleg azért, mert az éghajlati trendek megnövekedett migrációs nyomást eredményeznek, miközben a változás egybeesik az automatizáció és a mesterséges intelligencia térnyerésével – amelyek együttesen fenekestül forgatják majd fel a munkaalapú társadalmakat. Szerzőnk következtetése azonban eltér a fősodortól: szerinte a katasztrófával szemben nem a nemzetközi szervezetek és a hangzatos államközi egyezmények, hanem csakis a szuverén nemzetállamok cselekvőképesek. „A nacionalizmus az egyetlen ismert erő, amely képes teljesíteni a komolyan vehető kollektív akciók legfőbb alapfeltételét: hogy ma élő nemzedékek áldozatot hozzanak az utánuk következőkért” – fogalmaz a szolidaritás szerepéről a szerző. Ahogy kötetében részletesen feltárja: csoportszinten erre az előrelátásra kizárólag a nemzeti és etnikai közösségek esetében ismerünk meggyőző erejű és mennyiségű példát az apacsoktól a magyarokon át a közép-ázsiaiakig. Lieven szerint ráadásul a globalizáció a történelmi tapasztalatok szerint egyértelműen erősíti a nacionalizmust: a nemzetközi kereskedelem 1871 és 1914 közé eső nagy korszakának idején az emberek automatikusan a nemzetállam intézménye felé fordultak védelemért és identitásért.

Ami a klímára leginkább hatást gyakorló nagy nemzeteket illeti, Lieven velük a legkevésbé sem udvariaskodik: szerinte a cselekvőképességüket fékező legfontosabb erő az úgynevezett „üledék elitek” dominanciája. Eszerint a régi világrendben szocializálódott, ám máig meghatározó vezetői generációk nem tudják, de nem is igazán akarják elfogadni, hogy a 21. század már nem írható le a megszokott hidegháborús narratívával. A nyugati országok elitjei kényszeresen amerikai–orosz, esetleg amerikai–kínai ellentétben gondolkodnak, s a meghatározó sajtótermékek sem tudnak elszakadni az „új hidegháború” típusú szalagcímektől. Anatol Lieven szerint a hidegháborús logika Washingtonban, Moszkvában és Pekingben is fokozottan érvényes a patrióta közösségekre, pedig hosszú távon egyik országra sem a másik, hanem az ökológiai krízis jelenti a legnagyobb – az államiság alapjául szolgáló rendet fenyegető – veszélyforrást.