Mindig zenélt Pest-Buda

Nizalowski Attila írása a Mandiner hetilapban.

Budapesten az utóbbi időben megszaporodtak a vidám zsánerszobrok, kihívva azok haragját, akik esztétikának szeretik álcázni rosszkedvüket és politikai csatáikat. Ettől függetlenül igaz, hogy alig van olyan szobrunk, amely a zenének, főképp az utcákat, házakat, udvarokat járó hajdani vándormuzsikusoknak állítana emléket. Pedig jó lenne visszahozni ennek a hangulatát. Ha már nem futja fémbe öntött, esetleg kőbe faragott mementóra, akkor legalább egy verklis vagy vándorhárfás képe kerülhetne ki valami kopott ház tűzfalára. Mint például 2010 táján, amikor a Lengyel Intézet Chopin és Liszt születésének 200. évfordulóján átfestett egy Andrássy úti zebrát zongorabillentyűzetre.

Apropó, verkli: Bilicsi Tivadar örök slágere szerint „nem wurlitzer a verkli, ezt szívvel kell tekerni”. Ha valakinek netán ismeretlen lenne a dal, siessen meghallgatni a videómegosztón, mielőtt törlik. A második versszak ugyanis így okoskodik: „Ha szállnak édes dallamok, mindenki elmereng. S bár rosszalkodna kisfiad, ezúttal nem vered.”

Nos, a szülői idegekre ily kedvezően ható verklire – avagy kintornára – mi, magyarok igencsak büszkék lehetünk. Valamely őse kétségtelenül az aquincumi hidraulisz, a híres víziorgona, amely a világ talán legjobb állapotban megmaradt ókori orgonája. Nagy Lajos találta meg 1931-ben, 2009-ben pedig Minárovics János rekonstruálta úgy, hogy akár meg is szólaltatható. Talán a fiatalon elhunyt lány, Aelia Sabina is játszott rajta, akinek Óbudán fellelt sírjára szerelmes szóval vésték rá, hogy énekelt, orgonázott és lantozott. Az orgona története mindazonáltal nem a szomorúságról, hanem a mindig vidám és mindig pezsgő Duna-parti életről mesél. A római korban a helyi tűzoltóegylet kapta ajándékba, és egy – talán valamilyen hétvégi mulatság utáni – tűzvész tette tönkre.