És a zenekar tovább játszik…

Klementisz Réka interjúja a Mandiner hetilapban.

Az év durranására készült április elején a Pannon Filhamonikusokkal a bécsi Musikvereinban, helyette karanténvideóban Sibeliusra főz a konyhájában. Mindent elengedett?
Naponta hullámzik az erre adható válaszom. A Musikverein a klasszikus zene szentélye, komoly lehetőség lett volna a bemutatkozásra, sokat dolgoztam vele. A történelem felülírta. Történelmi kort élünk, ez bizonyos. A főzős videósorozatom 
a mentális túlélésről szól. Két hét depresszió után feltettem otthon egyik zenekari felvételünket, ettől végre megint éreztem magamban kreativitást, igényt arra, hogy létrehozzak valamit. Két hete ezt is abbahagytam. Hullámokban tör rám a lendület és a kilátástalanság bénultsága. A karmesterek kilencven százaléka szabadúszó, a jelenlegi helyzetben fizetés nélkül maradt, ahogyan a színészek, zenészek többsége is. Velem is ez történt. Hirtelen egzisztenciális kérdésekkel kell szembenéznem.

Bécsben rekedt. Milyennek érzékeli a hangulatot az európai kultúra egyik fellegvárában?
Teljes a tanácstalanság. A klasszikus zene éves nagy nyári ünnepei elmaradnak, és még senki nem látja, mi lesz utána. Ami biztos, hogy a zenészek, a külföldi vendégművészek utaztatása jó időre ellehetetlenül. Sorra mondják le már most a még jó eséllyel megtartható őszi eseményekre és a 2021-es évad nemzetközi fellépéseire szóló meghívásokat is. Mindez drámaian előrevetíti, hogy lokális jelleget kell kialakítani a munkánkban. Szerencsém van, hogy Bécsben ragadtam: az itteni zenekarok is gazdátlanul maradtak, hazájukban rekedt külföldi karmestereik nélkül. Adódhatnak nem remélt lehetőségek. Pécsett is az őszi folytatásban reménykedünk, de a helyzetemet nehezíti, hogy Bécsből hazautazva minden alkalommal két hét karantén az első lépés. Ezt egyelőre nem kockáztatom, és azt sem zárhatom ki, hogy ellehetetlenül az otthoni munkám. Sokat beszélek finn, amerikai barátokkal: általános a kilátástalanság. Mi, klasszikus zenészek, akik faltuk a partitúrát, hétről hétre jártuk a világot, az elmúlt egy hónapban ki sem tudtuk nyitni a kottát. Vákuumba kerültünk. A klasszikus zenei szcéna teljesen összeomlott.

Néhány zenekar már jelentkezett videóval. Tervez ilyesmit?
Persze, tervezünk gegeket a Pannon Filharmonikusokkal is, hogy legalább életjelet adjunk magunkról. Egyszer-egyszer érdekes, de nem lehet hónapokat spontán online felvételekkel átvészelni.

Mi a megoldás? Milyen stratégiával lehet túlélni a kényszerű leállást?
Előretekintve azt látom, hogy a nagyzenekari működésben is előtérbe kerül a lokalitás. Már most ősztől inkább magyar művészekre építünk, akik külföldi fellépési lehetőségeiktől elesve munka nélkül maradtak. A közönség lehet a helyzet nyertese: fantasztikus hazai művészeink vannak és lesznek hirtelen itthon, elérhető kapacitással. Megszűnik az a gyakorlat, ahogyan barátaimmal, többek között Baráti Kristóffal, Várdai Istvánnal és sokakkal eddig éltünk, heti szinten a világ több pontján megfordulva. Ott játszunk majd örömmel, ahol tudunk. Lehetőleg országhatáron belül. Ettől részben független, hogy egy időre pályán kívül is el tudom képzelni magamat a jövőben.

Letenné a karmesteri pálcát?
Ha az élet rákényszerít, igen. A jég hátán is meg kell élni, ezt hozom a finn mentalitásból. Kamasz voltam, amikor a szüleim zenetanári állást kaptak Finnországban, és az egész Bogányi család kiköltözött. Nővérem, Bernadett fuvolista, Finnországban él, ott is rekedt most. Kossuth-díjas bátyám, Gergely szülővárosunkban, Vácott van otthon, öcsém, Bence fagotton játszik, a Berlin–Bécs–Hannover tengelyen ingázott eddig, most Berlinben vesztegel. Zenészként leginkább finnül szocializálódtunk. Bár a magyar identitásom szilárd, tulajdonképpen félig finn vagyok: tökéletesen értem és magaménak érzem a finn sisumentalitást.

Mit takar a sisu szó?
Ötszáz éve gyökeresedett meg a finn nyelvben. Ebben sűrűsödik össze a finn erő, kurázsi, kitartás. Ez a pozitív életszemlélet mégsem ugyanaz, mint a magyar hétköznapokat átható virtus. A karmesteri pálcára visszatérve: csak néhány dologhoz ragaszkodom az életben végletesen, és számomra is megdöbbentő felismerés, hogy a vezénylés nem tartozik közéjük. A természet közelsége – talán szintén „finnségem” okán – viszont igen. Kényszerű lassulásomban végre igazán felfedezem a nagy bécsi zeneszerzők örök erőforrását, a bécsi erdőt. Családom van, gyerekeim, nem tehetem meg, hogy felemésztem önmagamat az ellehetetlenültségben. A sisu szellemiségében akár az is elképzelhető, hogy kétkezi munkával földet művelek néhány évig. Az eszmélés idejét éljük. Fel kell ismerni, hogy a lehető legegyszerűbben is lehet élni. Kétségkívül tarthatatlan volt a fogyasztói társadalom globális túlpörgetettsége. Nem kell Bécsben thai papajadzsúszt inni brazil mangóval. Nem kell naponta százezer repülőjáratot üzemeltetni. Milliók megreccsenése most az ára, hogy ezek a belátások megszülessenek. Ha őszinte vagyok magamhoz, valójában mindig is szólt bennem egy belső hang, arra figyelmeztetve, hogy az én karmesteri szárnyalásom, világjárásom sem tarthat örökké.