A legkiválóbbak egyike

Sok mindent elmondtak már Márai Sándorról a rendszerváltozás óta eltelt három évtizedben. Egy ideig úgy tűnt, hogy egyfajta közmegegyezés alakult ki arról, hogy a huszadik század egyik legnagyobb magyar írója volt. Később szinte divatossá vált, azaz művei átlépték az irodalommal tudatosan foglalkozók szűk táborának ingerküszöbét, nagy példányszámban fogyott. Ehhez jött még A gyertyák csonkig égnek hangos nyugat-európai sikere. Mindezek alapján akár azt is mondhatnánk, hogy Márai végre révbe ért. Igaz, csak a halála után, mert 1948-tól kisatírozták a nevét a magyar irodalomtörténetből. Vagy ha emlegették olykor, akkor is csak negatív előjellel, mint olyan írót, aki a reakciós, polgári életeszmény megtestesítője volt.

Az életművek egybelátásához mindig kell bizonyos időbeli távolság, így van ez Márai Sándor esetében is. Most már látható, hogy az emigrálása előtt itthon népszerű Márainak bizony súlyos problémái voltak addig megjelent könyvei egy részével. Felületesnek, túlságosan simulékonynak érezte őket. Ez többek között a naplófeljegyzéseiből is tudható. Abban, hogy Márai kíméletlen önkritikát gyakorolt akkoriban, nagy szerepe volt a második világháborúnak, amely alapjaiban rengette meg azt a világot, amelyben többé-kevésbé otthon érezte magát. Azért többé-kevésbé, mert a klasszikus polgári életrend és életeszmény a világháború kitörése előtt is leginkább már csak külsőségeiben létezett, őrzött egyfajta látszatot, valóságos tartalmak nélkül.