Az üres Szent Márk tér

Alig virradt még, amikor a „vízi városban, a Riván” egy kávézó kinyitott. A tulajdonos söprögetett a kávézó előtt, és egy hangos buongiornót kurjantott a párás levegőbe. Sebastianónak hívták a hangos olaszt, nála ittam életem első rendes kapucsínóját. Persze, ott láttam meg először a tengert, ahogy a hullámok halk csobbanásokkal nyaldosták az algás lépcsőt. Beleszerettem a hajnali és egészen valószínűtlen vízre épült városba, s valahogy ebben az álom és ébrenlét közti állapotban érkezem 
azóta is oda. Majdnem teljesen üres volt „Európa legszebb szalonja”, a Szent Márk tér is.

Talán ennek a huszonéve történt első kiruccanásnak is köszönhető, hogy megtanultam olaszul, és az elmúlt tizenöt évben majdnem minden karnevált Velencében töltöttem idegenvezetőként. Nem munka volt ez, inkább hobbi. Volt, hogy két-három hétvégét is ott töltöttem egymás után egy szezonban. Nem lehetett megunni, sokszor ott ért az első napfény a szürke tél végén a Szent Márk-székesegyház emeleti erkélyén, a Loggia dei Cavallin. Onnan szívtam magamba a tengeri levegőt. Egyre többet tudtam meg a városról, de mindig úgy éreztem, hogy nem tudok semmit.

Meséltem az utasoknak a fekete halálról, a pestisről is, amely többször pusztított a városban. Először 1348–1349-ben, amikor a lakosság felét elvitte. Másodszor 1575 és 1577 közt ötvenezer körüli áldozattal, ennek emlékét őrzi 
a Giudecca szigeten levő Redentore, azaz a Megváltó-templom. Aztán az 1630-asról is, amely szintén félszázezer áldozatot szedett. A harmadik járvány után a szenátus úgy döntött, hogy templomot építenek. Egy évvel később már építették – a szájhagyomány szerint egymillió cölöpre – a Santa Maria della Salute templomot a Szűzanya tiszteletére a Canal Grande bal partján hálából, hogy megfékezte a pestist. A hatalmas kupolájú barokk templom főoltárán elhelyezkedő szoborcsoport közepén egy allegorikus nőalak hajt térdet, hálát adva Szűz Máriának, hogy elűzte a városból a pestis rémét.