Furcsa egy hely ez az Európai Parlament, ahol tizenöt esztendőt töltöttem. Először is furcsa abból a szempontból, hogy a kívülállók nem értik, a bennfentesek pedig nem látják saját különlegességüket. Bevallom, akkoriban nekem is nehezemre esett, de amióta nem vagyok képviselő, egyes folyamatokat jobban látok. Miből is áll ez a rendkívüliség? A közelmúltban megtörtént két esemény szépen illusztrálja, hogy mennyire eltér az EP működése a megszokott, általánosan elfogadott parlamenti viselkedéstől. Nem kell részleteznem a 7-es cikkelyes eljárást, illetve a Sargentini-jelentést, a magyar olvasó amúgy is tudja. Nemrég öt parlamenti frakció levelet küldött az Európai Tanácsnak, hogy lépjen már a Magyarországgal foglalkozó 7-es cikkelyes eljárásban. Az, hogy a tanács az ügyet már kétszer helyezte a napirendjére, és alapvetőleg elfogadta a magyar kormány érvelését, az Európai Parlamentet nem zavarja, inkább az hajtja az öt aláíró frakciót, hogy bár az EP kezdeményezett, onnantól kezdve semmi beleszólása nincs a folyamatba. Ott ért véget a parlament hatalma.
Aki valamennyire is járatos az alkotmányjogban, azonnal fogja tudni, hogy itt a hatalmi ágak elválasztásáról van szó. A parlament valahogyan még betöltheti az ügyészség szerepét, de mint bíró vagy esküdtszék túllépné a jogállamiság némileg homályos határvonalát. Az EP mégis politikai intézmény, és mint tudjuk az Európai Unió szakadatlanul hangoztatott szózataiból: a politika és a jog kötelezően két külön mezőny. Vagy mégsem, ha politikailag bűnösnek nyilvánított tagállamról van szó?