Az ördög soha nem volt olyan csinos, mint most

Mit szólt az életműdíjhoz?
Amikor értesültem róla, egy ideig nem tudtam megszólalni, később is csak annyit mondtam: Ennyire megöregedtem…? Rögtön az jutott eszembe, ki mindenki kaphatta volna még meg, aki nem vehette át. Kozák Andris, Páger Antal, Sinkovits Imre, Darvas Iván, Latinovits, és akkor még csak a férfiakat soroltam. Ráadásul megtudtam, kikkel együtt kapom meg a díjat, így még jobban értékelem.

Papnak szánták, focistának készült, később Montágh Imre sugallatára jelentkezett a főiskolára. Igaz, elsőre rossz helyre.
Elsősorban olimpiai bajnok akartam lenni, Balczó volt a példaképem, a fociban meg persze Albert Flórián. Fehérváron futballoztam, de egy sérülés miatt három hónapra abba kellett hagynom a sportot, amikor megláttam egy amatőr színjátszói tanfolyam kiírását, és jelentkeztem. A miliő annyira megfogott, hogy ott ragadtam. Azonnal vettem pipát, nehogy kilógjak a körből, másfél évig pipáztam, a zsebem tele volt kulturális újságokkal, hogy lássák: én már művész vagyok ám. Beiratkoztam az amatőr rendezőire. A vizsga minden nyáron Zalában volt, ott találkoztam többek között Montágh Imrével. Azt mondta nekem: Szamócám, nagyon jó voltál, jelentkezz a főiskolára! Meg se fordult a fejemben, hogy a színművészetire gondolt, mivel logopédus volt. Beadtam a jelentkezésemet a gyógypedagógiára, de hála istennek, nem vettek fel. Következő nyáron megint találkoztunk a vizsgán, kérdezte: Szamócám, miért nem voltál a felvételin? Mire én: Én ott voltam, a tanár úr nem volt. Hát hova mentél? 
A gyógypedagógiai főiskolára. De hát én nem oda küldtelek! Akkor mintha angyal szállt volna át a légen… Első generációs pedagóguscsaládból jőve nem is mertem ilyesmire gondolni. Onnantól kezdve mindenáron színész akartam lenni.

Kik voltak a mesterei?
Egyes számú tanárom, akinek köszönhetem, hogy szellemileg kinyíltam, Hegedüs Géza bácsi volt a színművészetin. Mindaz, amit otthonról kaptam, az ő drámatörténet-óráján ért bennem össze. Egyik legfontosabb útravalója, ami máig elkísér: a szívre nevelni kell, az agyra okítani, e kettő együtt a tanítás. Morál és bölcselet. Ma is ezt kellene követni. Szakmailag Major tanár úrtól kaptam a legtöbbet, rajongtunk az óráiért és a vele való munkáért. Ám igazi belobbantó mesterem Taub János volt, nála teljesedett ki a Major-tanítás. Később találkoztam még egy csodás emberrel, Anatolij Vasziljevvel, rajta keresztül ismerhettem meg az orosz színház mély, elemző, szakrális lényegét.

Filmezni mikor és hogyan kezdett?
A két éve elhunyt Dömölky János vezetett be a filmezés rejtelmeibe. Kezdő színészként az Optimisták című ötrészes tévéfilmjében szerepelhettem, az a másfél év forgatás egy külön iskola volt nekem. Olyan alapokat tanított meg a filmezésben, amelyekből azóta is élek.

A Színművészeti Főiskola után évtizedeken keresztül a legkiválóbb társulatok tagja volt, melyek voltak a legmeghatározóbbak?
Két fontos színészi otthonom a régi Nemzeti és Kaposvár volt. Harmadévben már a Nemzetiben voltam, negyedévben Kaposváron, mindkettő az ország csodája volt. Aztán alapító tagja lettem a Katonának, majd a Radnóti kiteljesedésében is részt vettem Csámpival (Gáspár Sándor – a szerk.). Mégis azt hiszem, minden társulat közül a legfantasztikusabb színészi helyzetben a Művész Színházban voltam Törőcsik Marika és Taub János vezetése alatt. Az egész társulat csodálatos volt, olyan legendás előadásaink voltak, mint az Üvöltő szelek, A hazug, a Tartuffe vagy a Szerelem a Krímben. Ha az úgynevezett szakma nem veri szét, mennyi szép előadásunk lehetett volna még…!

Hosszú évekig megállás nélkül filmezett. A filmezés vagy a színház áll a szívéhez közelebb?
Úgy vagyok ezzel, mint a szüleimmel: kit szeret jobban az ember, az édesanyját vagy az édesapját? Ugye jobb esetben mindkettőt egyformán.

Melyek a legkedvesebb filmjei?
A legfontosabb filmemnek A Hídembert tartom. Ki vagyok én, hogy Széchenyit alakíthattam? Ezt a filmet akkor is nézik majd, amikor én már rég nem leszek az élők között. A legnézettebb filmjeim a Csapd le csacsi!, a 6 : 3, A legényanya és a Hyppolit, a legtöbb szakmai díjat elnyerő pedig az Eldorádó, amiért Bereményi Géza megkapta az európai Oscarnak számító Felix-díjat is. Talán a legjobb epizódszerepem Szabó István Redl ezredes című filmjében Schorm hadnagy volt. De akárhogy kutakodom is, mindig arra jutok, hogy a legkedvesebb számomra az első Bereményi-film, A tanítványok. Azt ma sem tudnám másként csinálni.

Kettejük neve összefonódott Bereményi Gézával, a sok közös munka során barátok is lettek. Ma is él még a barátság?
Nagyon szeretem Gézát, és nagyon szerettem vele dolgozni. Sajnos ma már nem olyan a kapcsolatunk, mint régen. Én néha próbálkozom, a minap például felhívtam őt, hogy milyen jó volna leülni egy pohár borra. Hallgatott. Kérdeztem: mi a baj? Hát hogy te mindig politizálsz, mondta.

Ön is így érzi? Mióta foglalkoztatja a politika?
Igen, de visszakérdezek: ki nem? Mert mi is valójában a politika? A polisszal való foglalkozás, a szó innen ered. Minden, ami a közösség életét befolyásolja, politika. Mindannyian véleményt alkotunk, döntünk, cselekszünk, tehát politizálunk. Ám nekünk, kultúrával foglalkozóknak még nagyobb a felelősségünk, hiszen a mi feladatunk, hogy „az igazat mondjuk, ne csak a valódit”.

Hogyan éli meg a színészvilágban is érezhető kettészakítottságot?
Hadd menjek egy kicsit vissza az időben. Az én generációm a nyolcvanas években teljesedhetett ki, amikor mind a színjátszás, mind a filmgyártás a csúcson volt. Ráadásul én még a régi legendákkal is együtt játszhattam, nagyszerű rendezőkkel és színészekkel. Akkor a szovjet jelenlét miatt jobbára mindenki ellenzéki volt, a kereszténytől a népin át az urbánusig mindenki egy irányba igyekezett. Azóta mind a színésztársadalom, mind a filmesek polarizálódtak, és jóllehet, nagyon sokan hittünk a nemzeti liberalizmusban, most látjuk csak az igazi arcát. Ma a civilizációt, a kultúrát a liberalizmus uralja. Én magam is ebből szálltam ki. Amíg liberális keresztény fiú voltam, addig engem is pátyolgattak, azóta már érzek némi mellőzést, lesajnálást. Ezeket fájdalommal és ha nem is dicsőséggel, de alkalmasint büszkén viselem. Sőt gyarló módon, néha még jól is esik a legyintés.

Amíg liberális keresztény fiú voltam, addig engem is pátyolgattak

Mi hiányzik ma a kultúrából ön szerint?
A harmónia. Szent II. János Pál pápa azt mondja, nem mindegy, hogy a halál civilizációját vagy az élet kultúráját követjük. Ugyanezt mondja Arisztotelész is a Poétikájában, A cselekvés művészetében: ha a cselekvésnek nincs önmagán túlmutató, természetfölötti célja, akkor a cselekvés nem lehet művészet. Tehát nem szakrális, nem igaz, csak profán, csak valós. Manapság a művészet a vertikumnak az alját, az ösztönvilágot, az állatit célozza meg. Nem a jót, az igazat, a szépet, az istenit, hanem a vele szembehelyezkedőt, az alját, a rosszat. Az igazi tehetségnek az Isten dicsőségére, az emberek javára és a lelkek üdvére kellene szolgálnia. Ehelyett ma mit látunk? Kifordított katarzist: az emberek emelkedettség helyett gyakran még több nyűggel, letörtebben jönnek ki az előadásokról, mint ahogy bementek.

A művészetnek nem az a dolga, hogy tükröt tartson a nézőnek?
Igen, de azonkívül fontos, hogy a darab végén legyen konklúzió, és annak, mint a gyógyászatban, mindig receptnek és terápiának kell lennie. Hogy a páciens aztán kiváltja-e és használja-e, az már rajta múlik. Az igazi katarzis, amit Arisztotelész megfogalmaz, tiszta, igaz, szelíd, szenvedő, ünnepi; a határozott jó megoldás felajánlása. Ez a művészet. Mert mi is a dráma? A jó és a rossz ütköztetése, küzdelme. De manapság már nem a jó ütközik a rosszal, hanem az egyik trendi csavarodik a másik trendivel, minden összekeveredik. Dúl a relativizmus. Az ördög mindig csinos volt, de úgy tűnik, soha nem volt olyan csinos, mint most.

Gyakran mond nemet felkérésekre?
Kötelességem mindig megnézni, miben vállalok feladatot. Nem kell mindenáron szerepelni, csak akkor, ha az egész műnek igazi értelme, felemelő ereje van.

Vannak olyan művészbarátai, akikkel különböző nézeteik miatt szakadt meg a kapcsolata?
Sajnos igen, de úgy vagyok vele, hogy ezek a barátságok inkább csak szünetelnek, ám bennem tovább élnek. Úgy sejtem, hogy én jobban fájok nekik, mint talán ők nekem. Jó lenne néha összeölelkezni, beszélgetni, poharazni.

Életműdíját a filmszemlén veheti át, a magyar film ünnepén. Átalakulóban a hazai film- és mozgóképiparág, a kormány egyre nagyobb összegeket csoportosít a területre. Hogyan értékeli a magyar filmgyártás helyzetét?
Csak ismételni tudom, amit már máskor is mondtam: Isten nyugosztalja Andy Vajnát, le a kalappal az ő menedzseri tevékenysége előtt, hogy milliárdos veszteségből milliárdos haszonnal adta át a filmalapot kiváló nemzetközi kapcsolatokkal, fesztiválsikerekkel. Ezek a díjak, sikerek fontosak, megsüvegelendők, de nem szentesítik a filmeket. Kérdem én: vajon ez idő alatt elkészülhetett volna-e a 6:3, a Glamour, a Sacra Corona, a Bánk bán és A Hídember? A film nekem mindenekelőtt művészet, nem pedig popkornfogyasztási tömegtermék.

A film nekem mindenekelőtt művészet, nem pedig popkornfogyasztási tömegtermék

A Káel Csaba vezetésével felálló Nemzeti Filmintézettől sokan a magyar történelmi filmek reneszánszát remélik. Az új filmügyi biztos lapunknak hangsúlyozta: adósok vagyunk történelmi sikereink-kudarcaink feldolgozásával, el kell végre mondanunk saját történeteinket. Ön, aki Széchenyit játszhatta A Hídemberben, mit gondol a történelmi filmekről?
Egyszer volt alkalmam beszélni erről Demján Sándorral, akit megkérdeztem, nem tudná-e anyagilag támogatni a nagy nemzeti történelmi filmeket. Érvként felhoztam, hogy a lengyeleknél minden évben készül néhány ilyen alkotás. Erre ő visszakérdezett: hányan is nézték meg A Hídembert moziban az első hónapban? Úgy tudom, 360 ezren. Mire ő: a lengyelek 40 millióan vannak, szorozzuk be a 360 ezret néggyel, az majdnem másfél millió. Ha ennyi nézője lenne egy magyar történelmi filmnek, akkor nálunk is rentábilis lenne. De mivel mi csak egy tízmilliós ország vagyunk, sokkal nehezebben tudjuk kitermelni. Ebben neki igaza is van. Ugyanakkor tízmillió is el tudná tartani a történelmi filmeket, ha a családokban, az iskolákban és a filmes társadalomban egyetemes, nemzetre figyelő gondolkodás és érzelem lenne. De mivel ma többnyire nem így van, nehéz ilyen filmeket létrehozni. Erős egyetemes identitás kellene az írók, a szerzők és a filmesek részéről is. Az pedig jelen pillanatban hiányzik. Talán valami felelőssége van a tanításnak és az idevonatkozó felsőoktatásnak is.

Néhány éve ön is tanít a Kaposvári Egyetemen. Milyen tapasztalata van a fiatalokkal?
Sokkal nehezebb velük, mint velünk lehetett. Lelkileg sokkal nehezebben terhelhetők, mint a mi korosztályunk volt. Nekünk még voltak alapjaink. Nagyon okosak, fejben sokkal nagyobb praktikus tudásuk van, mint nekünk, de a lelkükben nagy a hiátus, és az örök értékek iránti fogékonyságuk is korlátos; tisztelet a kivételnek. Lehet, hogy ez a túl sok információ következménye, és hogy a családokban és az iskolában az egyéni érvényesülés áll a nevelés homlokterében. Mindenki csak a sikert akarja. Ma mindenhonnan azt harsogják: légy egyéniség! Holott nem egyéniséggé, hanem személyiséggé kellene válni. Hisz a személyiség elfogadja, hogy van felette egy princípium, Isten, és az ő törvényei alapján igyekszik magát és másokat is rendbe tenni. Közösséget épít, és oda is vágyik. Nem mindegy, hogy a Pinokkiót adom a gyerek kezébe vagy a Harry Pottert. A Pinokkió arról szól, hogy ha bajod van, tedd rendbe, és gyere haza. A Harry Potter meg arról, hogy varázsolj, és légy sikeres.

A napokban mutatják be a Zárójelentés című új filmet, amelyet a jól bevált régi csapattal forgattak, Szabó István rendezővel, Koltai Lajos operatőrrel, Klaus Maria Brandauer főszereplésével. Mondana pár szót az új filmről?
A történet egy orvosról szól, akit nyugdíjaznak, s hogy ne kelljen szakítania a hivatásával, hazaköltözik a szülőfalujába körzeti orvosnak. Ott találkozik fiatalkori szerelmével és gyerekkori jó barátjával, a falu papjával, akit örömömre én alakíthatok. A film egyszerű mai történet sok lírával, fájdalommal és finom humorral. Azt üzeni: amikor úgy tűnik, hogy minden ajtó bezárul, ne adjuk fel, mert feltárulhat egy újabb ajtó, még ha nem is olyan csinos, és azon keresztül talán új lehetőségekhez juthatunk.

Ön számos filmben dolgozott együtt Szabó Istvánnal, Bereményi Géza mellett hozzá is szoros munkakapcsolat fűzi. Milyen volt a közös munka?
Csodás élmény volt a forgatás, rég nem játszott együtt ennyi kiváló kolléga. Istvánnal forgatni felüdülés, rendkívül felkészült rendező jó ízléssel. Olyan fokú igényesség járja át a feladattal és a munkatársaival szemben, ami ma már szinte példátlan. Az a fajta finom közösségi játék, ami nála van, ritka adomány. Különösen sokat jelent nekem, hogy ebben a filmben játszik utoljára a közelmúltban elhunyt Andorai Péter barátom, aki a falu padon ülő „öreg Istenét” alakítja. Filmes életútjának utolsó mondata: „Erzsike, ne adja föl!”

A közelmúltban Schmidt Mária nyílt levélben tiltakozott Szabó István filmes életműdíja ellen, felidézve egykori ügynökmúltját. Ön hogy látja, összeegyeztethető a kitüntetése múltbéli szerepvállalásával? Mit szólt, amikor évekkel ezelőtt megtudta, hogy Szabó együttműködött az állambiztonsággal?
Talán ma már ismert tény, hogy annak idején, ’56-ban három akkori filmfőiskolást kaptak el, és vittek be az ÁVH-ra, és mindhármukkal aláírattak. Ezek egyike Szabó István volt. Már évekkel ezelőtt elmondtam, amikor az ügy nyilvánosságra került, és Kézdi-Kovács Zsolt egy hét hallgatás után megszólalt: ő egyetlen pofont sem kapott, mert amikor levitték a verőhelyre, és meglátta a Pistát ájultan a földön, azonnal aláírt. Ekkor megkérdeztem Istvántól: „Ezt miért nem mondtad el?” Ő a könnyeivel küszködve így felelt: „Én erre nem emlékszem.”

Nem gondolja mégis, hogy Szabó kitüntetése rossz üzenetet hordoz? Megsérti mindazokat, akik a diktatúra alatt is megőrizték a tisztességüket – ahogy áll az említett nyílt levélben is.
Hadd válaszoljak erre egy személyes történettel. Édesapám tanáremberként a forradalmi bizottmány elnöke volt a falunkban, és ’56 után csak azért nem végezték ki, mert nem engedte agyonlőni az ÁVH-egyenruhás kiskatonákat a falu főterén. Őt maguk az ÁVH-sok védték meg a kivégzéstől. Apai ágon pap nagybátyámat 1952-ben úgy megverték, hogy egészen Münchenig menekült. Anyai ágon másik nagybátyámat, Vajk Gyula prépostot 1962-ben engedték ki a börtönből; akkor az egész család összeült, és nagyanyám, a nővére megkérdezte: Gyula, bántottak? Csend. Gyula, nem hallod, bántottak? Csend. Majd nagyanyám harmadszorra is megkérdezte: Mi vagyunk a családod, nekünk sem válaszolsz? Bántottak? És akkor Gyula bátyám felzokogott: „Én mindent kibírtam! Én mindent kibírtam!” Majd harmadszorra is megismételte. Utána így szólt: „Én senkire nem dobok követ, aki ott bent aláírt vagy aláíratott. De az álljon meg az Isten előtt, aki önként és dalolva írt alá.” Ezzel lezárta a témát. Nyolcéves kisfiúként az ajtó mögül hallgatóztam, sose felejtem ezt el. Azt hiszem, világos a válaszom.

Nemrég ünnepelte a hatvanhatodik születésnapját. Aggasztja a kora?
Épp Andorai Péter temetéséről jövök. Az egyik legfájóbb pontja az öregedésnek, hogy egyre többen nem lehetnek már velünk. Ezt nehezen élem meg. Nagyon szerettem Petyust, különleges, nagy színész volt, tavaly ő kapta a filmes életműdíjat. Egyszer egy megkedvesedett éjszakán oda jutottunk, hogy megegyeztünk, ha eljön az idő, amelyikünk túléli a másikat, az mondja neki a búcsúbeszédet. Most nekem jutott ez a feladat. Mint mindenkit, engem is foglalkoztat az elmúlás, ahogy Darvas Iván mondta: aki hatvan fölött nem gondol a halálra, az hülye. Az ember sokkal többet és talán bölcsebben lát, de már nincs annyi energiája. Ezzel szembesülni kell. De ameddig színpadra mehetek és filmezhetek, igyekszem tenni a dolgom. Hála istennek, még játszhatok a Pesti Magyar Színházban a Legyetek jók, ha tudtok! és a Pin:okkio című darabokban, a Peer Gyntben odahaza, Sopronban, járom az országot istenes verses estemmel, legújabban pedig Shakespeare Rómeó és Júliáját rendezem. Sőt egy filmes tervem forgatókönyvírói stádiumban van, hogy Széchenyinél maradjunk.

Címlapkép: Földházi Árpád