Weidinger bácsi, a klakkfelelős

Weidinger Henrik 1841-ben született szegény családban, és egészen fiatalon kifutófiúként dolgozott a mai Rákóczi úton egy divatáruüzletben. Aztán beleszeretett a dúsgazdag tulajdonos lányába, aki a legnagyobb meglepetésére nem mondott nemet a házasságra, a fiúból pedig pillanatok alatt tehetős ember lett. Később saját üzletet nyitott a Hatvani (a mai Kossuth Lajos) utca sarkán, amely idővel a legismertebb divatházak egyike lett. Párizsból és Lyonból hozatta a legfinomabb kelméket, nem csoda, hogy az előkelő hölgyek mellett a pesti színésznők és énekesek is Weidinger Henrik üzletét ostromolták. Oda járt az operaprimadonna Benza Ida, és nála vásárolt Blaha Lujza is. A neves színészek sokat időztek Weidinger szalonjában, és órákat beszélgettek vele a művészetről, színházról vagy éppen zenéről, ő pedig elégedetten hallgatta a vidám és olykor szomorú történeteket az öltözők környékéről.

Így következett, hogy a későbbi tapsfelelőst idővel sokkal jobban érdekelte a művészet, mint a divat. Ő lett a Nemzeti Színház hivatalos beszállítója, majd olyannyira közeli kapcsolatba került a színészekkel, hogy kisebb-nagyobb kölcsönöket intézett nekik. Azt beszélik, kezdetben három százalékot kért minden kölcsön után, ám idővel megesett, hogy inkább ő fizette ki a színészek adósságait. A Nemzeti Színház, később pedig az Opera fiatal és bohém tagjai rendszeresen nála kötöttek ki. „Weidinger bácsi, lenne egy kis kölcsön?” A művészet szerelmese ilyenkor a belső zsebébe nyúlt. Mosolyogva átadta a kért összeget, majd lekönyvelte az ütött-kopott noteszába. Ha pedig letelt a kölcsön ideje, sosem ő jelentkezett, megvárta, míg az adós kopogtatott nála.

Sokat időzött az előadásokon is, egy alkalommal pedig Benza Ida egy köteg belépőt nyomott a kezébe azzal, hogy szerezzen nézőket. Így kezdődött Weidinger Henrik tapsfelelős karrierje, amely harmincnyolc évig tartott. Idővel tökélyre fejlesztette a bértapsolást, egész kis hadsereget vetett be. Az ingyenjegy mellé saját költségén perecet is vásárolt a jobbára fiatalokból álló bértapsolóinak, akiket karmesterként vezényelt. Kezdetben a karzaton ült, később a földszinten. Minden este tíznél több bértapsolót ültetett a székekre, és a karjával jelzett, mikor kell erőteljesen tapsolni. Az operába és színházba járók pedig lassan megszokták, hogy a köpcös emberke minden előadáson mutogat, int, vezényel.