Atyafink, Dürer

Aki elutazik, meghal egy kicsit – idézte Esti Kornél a franciákat száz éve, hozzátéve: ő ezt sohasem hitte, hisz minden egyes utazással újraéled. Egyetértünk, néztünk össze, majd hogy újraéledjünk mi is, elrepültünk Németországba. Dürer Albert alakja hónapok óta megtalál bennünket, monográfiák, albumok, történeti munkák: mindenütt a szakállas ember. Ha ennyiszer mutatja magát, biztosan akar valamit – járjunk utána.

Gyulaiak vagyunk, nem nehéz meleg szívvel gondolni a nagy hírű mester édesapjára, aki a környék szülötte, közelebbről az Eytas, vagyis Ajtós nevű településé, amely légvonalban éppen 252 méterre fekszik attól a szobától, melyben ezeket a sorokat írom. Kolbászfalu, Észak-Törökzug: a történelmi városrész. Innen csörgedez tehát a nagyszerű vér, és mi innen vettük az irányt Bajorország második legnépesebb városa felé.

A Dürer család nyomában, ez lehetne a címe ennek a melodramatikus beszámolónak, ha valóban az Ajtósi família nyomába eredtünk volna. Csakhogy mi igazából a máshol létnek, az – használjunk nagy szavakat – idegenségnek arra a csiklandósan izgalmas élményére vágytunk, amikor az ember aggályok nélkül el tudja hinni, hogy távol törökzugi otthonától, megfosztva mindentől, ami a magyarsága, a hazája – ezen most elsősorban csodálatos nyelvünket értjük –, közelebb kerülhet mondjuk önmagához, vagy bármihez, amit annak képzel.