Tátrántúl: Lengyel-Magyarország közelről

Északról nézve más a Tátra. Hidegebb, mégis kevésbé drámai. Krakkó nincs ide már hetven kilométer sem, sőt az egykori magyar határfalutól, Harkabúztól csak ötvennyolc kilométer légvonalban. Magyar határfalu, furcsa erre még gondolni is. Dél felé ugyanekkora távolságban, sőt messzebb még csak Rózsahegy van, az Alacsony- és a Magas-Tátra közötti völgyben. Nincs itt semmi jóleső otthonosságérzet, mint Székelyföldön vagy akár az egykori magyar univerzum déli végén, Székelykevén. Kilenc óra és hétszáznegyven kilométer lenne eljutni addig, a Delibláti-homokpuszta közelébe, ahol nem a Dunajec, hanem a Duna folyik. Mások itt a falvak, nincsenek Kádár-kockák, és minden olyan hideget áraszt, hogy ehhez a tájhoz képest Gyergyó mediterránnak tűnik. Szinte németesen tiszta, rendezett, dimbes-dombos vidék ez, dél és nyugat felé nagy hegyekkel.

Ezer éve alig lakott rengeteg volt errefelé, aztán Árvának ez az északi csücske Lengyelországhoz tartozott, a határ Turdossin és Jablonka között volt sokáig. Ez a néhány falu valamikor a középkor vége felé került Magyarországhoz, de mindig inkább Krakkó irányába orientálódott. Lengyel barátainknál fel sem merült 1918-ban, hogy ez a vidék ne Lengyelország lenne. 1918-ban és 1919-ben harcok is voltak itt lengyelek és csehek között, és a kompromisszummal, amely a mai határt jelenti, egyik fél sem volt elégedett. A lengyelek be is nyújtották a számlát, és 1938-ban, München után elvettek pár falut Szlovákiától. 1945-ben Lengyelország ugyanúgy nem tarthatta meg még a lengyel lakosságú településeket sem, mint Magyarország a Dél-Felvidéket, de persze sokkal kisebb veszteség ez, mint a miénk. Ebben az északi Lengyel-Magyarországban nagyon kicsi a magyar elem, de azért van: Árvában kevesebb, a zakopanei beékelődés túloldalán lévő szepesi töredékterületen több.