A jogállamcsínyprojekt

A 20. század végére egyféle ideológiai tömegpszichózis révén az az általános intellektuális benyomás alakult ki a transzatlanti civilizációban, hogy a „liberális minimum” konszenzussá vált. Hogy az emberiség történetének konfliktusokkal terhelt évezredei lezárulnak, és felváltja őket valami „más”: a posztmodern liberalizmus társadalmi, politikai, kulturális – és nem utolsósorban jogi – hegemóniája. A benyomás azonban délibábosnak bizonyulhat: ahogy a közelmúlt és a jelen finoman érzékelteti, az a „bizonyos” történelem nem ért véget, sőt megeshet, a történelem végéről szóló diskurzusok közelítenek a végük felé.

Ugyanis, bár valóban számos jel mutat arra, hogy az egykori burzsoábosszantó-polgárpukkasztó ellenkultúra fősodorrá vált, hogy a korábbi rendszert bomlasztó tabudöntögetés maga lett a rendszer és a tabu, a „siker” korántsem teljes. Az öndefiníciója szerint magát univerzálisnak tételező liberálisan demokratikus világrend, a „planetáris társadalmiasulás” folyamata ellenállásba ütközik, a kihívást pedig a történelem szemétdombjára hajítottnak hitt nemzeti-alkotmányos identitások szuverenista újjáéledése jelenti. Utóbbi megközelítés nemcsak azt mondja, hogy a lokalitás elsőbbséget élvez a globalitással szemben, hanem azt is, hogy a demokrácia nem feltétlenül liberális.

Azaz hogy a semlegesnek nevezett kortárs demokráciaelmélet pusztán egy ideológia kifejeződése: egy olyan kulturális imperializmusé, mely a liberálisok értékválasztását akarja rákényszeríteni valamennyi társadalomra. Ha tehát bebizonyosodna, hogy ezen értékválasztásnak van működőképes alternatívája, akkor nyilvánvalóvá válna, hogy a király meztelen. Ugyanis egy magát kizárólagosan lehetségesnek tételező társadalomszervező gondolat érvényességét veszti, ha saját gravitációs mezőjében akár csak egy kivétel is akad a főszabály alól.